Gulyás Katalin – Horváth László – Kaposvári Gyöngyi szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 20. (2011)

Közművelődés, múzeumpedagógia - Szabó István: Röpülj Páva '77 - A túri vásár

TISICUM XX. - KÖZMŰVELŐDÉS, MÚZEUMPEDAGÓGIA Egyszóval: anélkül, hogy tudtam volna, elméleti és gyakor­lati ismeretek bősége rakódott-halmozódott fel bennem a pia­cozást és vásározást illetően. Szolnokra kerülve - és kicseppenve ebből az ismert környe­zetből, mikrovilágból - a piackultúra egy másik formája, sőt for­mái bontakoztak ki előttem. Egyedülálló lévén, nem vezettem háztartást. Jóllehet semmi gondot nem jelentett volna, hiszen, mint „állandóan éhes" kamasz, folyton a konyhában lebzsel­tem, s miközben igyekeztem megdézsmálni a készülő ételek akár alapanyagát, akár elkészült darabjait, rám ragadt az ét­kek elkészítésének számtalan módja. S anélkül, hogy ezt tu­datosan tanultam volna, húsoktól levesekig, tésztaételektől az édességek, torták elkészítésének fortélyaiig mindezek birto­kosa voltam. Szolnokon azonban erre nem nyílt alkalom. Egy szál egyla­pos villanyrezsón egyébként is nehéz több fogásos ételt pro­dukálni! Pláne tortát sütni! Maradt tehát a hetijegyre osztott „üzemi konyha" nem túlságosan változatos, s nem túl ízletes kí­nálata, jóllehet mindezt a Tisza Szálló nagytermében tették nap mint nap az asztalunkra. Itt, e szerény kínálatú ebédek fogyasztása közben figyel­tem fel arra a kendős, hosszú-, bőszoknyás asszonytársaságra, amelyik - mindig szolnoki piaci napokon - hetenként legalább két alkalommal üres vesszőkosaraikat maguk mellé pakolva a szomszédos asztalok valamelyikéhez telepedett, s á la carte ki­adós ebédet rendelt. Amit aztán kényelmesen és jó étvággyal költött el. Majd ezt követően a társaság, szinte percre ugyan­abban az időben felcihelődött, és úgy, ahogy beállított, együtte­sen távozott. Kiderült, hogy a különös társaság nem más, mint egy, a környéken élő-termelő, Szolnokra jőve pedig piaci kofák­ká változó parasztasszony különítmény. Akik a Tisza Szolnok megyei felső szakasza mentén fekvő településekről: Tiszaburá­ról, Roffról, Sülyből, Kőtelekről, Nagykörűből, Püspökiből hoz­ták hajóra rakva frissen szedett, maguk ültette, gondozta ter­meivényeiket áruként, kínálatként a szolnoki piacra. S azután - délig túladva rajtuk - a visszafelé menő hajójáratot itt várták meg egy jóízűen elköltött ebéd közben. Ezek után az információk után természetes volt, hogy a pi­acon is megfigyeltem őket, ami nem volt sem a munkahelyem­től, sem a Tisza Szállótól, sem pedig a hajóállomástól nagy tá­volságra. Hiszen a piac akkor is nagyjából azon a területen volt, ahol a mai fedett csarnok működik. A piaci látogatás sikeres volt. Az ebédeléskor megismert arcok közül többet felismertem. Friss zöldséget, primőr gyümölcsöt, lekvárt, mézet, fűszernö­vény-féléket árultak. S szinte mindig sikerrel! Hogy ne kelljen a megmaradt portékával a visszaúton is baj­lódni - odahaza ezekkel a leszedett növényekkel, hűtők ekkor még nem nagyon lévén, amúgy sem tudtak volna mit kezde­ni: a piaczárás előtt jócskán engedtek az árakból, hogy kosa­raik kiürüljenek. Számomra, bár ilyen zárás előtti „árengedménnyel" Fehér­gyarmaton és Debrecenben is találkoztam, ennek a társaság­nak a feltűnése elsősorban azért volt érdekes, mert hajós áru­szállítással mind ez ideig nem találkoztam. A hajós áruszállítókon kívül ugyanígy először csodálkozhat­tam rá a piac eseményeit, nyüzsgését, az árusokat és alkuszo­kat festő-rajzoló művésztelepi művészekre is. Hasonlókat sem Gyarmaton, sem Debrecenben soha nem láttam. Állványaikat felállítva a piac egy-egy számukra érdekes pontján piaci je­leneteket, az ott áruló, pakoló, szállító embereket, jellegzetes karakterű piaci alkalmazottakat, standokat, termékekkel teli, megrakott árusító asztalokat, káposztás hordókat örökítettek meg néhány találó, lényegkiemelő vonással. Nem feszélyezve magukat a vizslató szemű érdeklődőktől, a gyakran kérdése­ket is feltevő vagy az alakuló rajzot éppenséggel csodálkozva értékelő-minősítő „műítészek, önjelölt műkritikusok" megjegy­zéseitől. Azokétól, akik a festménnyé, grafikává érlelt vázlatok művésztelepi kiállításainak közönségeként lassan igazi műba­rátok lettek. » 276 «

Next

/
Oldalképek
Tartalom