Gulyás Katalin – Horváth László – Kaposvári Gyöngyi szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 20. (2011)

Irodalomtörténet - Lisztóczky László: Szolnok megye irodalmi hagyományaiból - Pájer Antal élete és költészete

LISZTÓCZKY LÁSZLÓ: SZOLNOK MEGYE IRODALMI HAGYOMÁNYAIBÓL - PÁJER ANTAL ÉLETE ÉS KÖLTÉSZETE Ez az árva nemzet együtt a kezében: Állj mellénk, segíts hát ezen a hű népen! Nagy visszhangot keltett Induló című költeményével, mely a Nefelejts hasábjain jelent meg 1860. november 18-án. A hetilap következő, november 25-i számában ezt a híradást olvashatjuk: „Simonfty Kálmán kedvelt zeneszerzőnk Pájer Antal jeles költőnk ezerektől elzengett és millióktól visszhangzott Induló című hazafiúi költeményére zenét ír, mely lapunk mellett fog műmellékletképpen megjelenni. " Az ígéret csakhamar teljesült, a szöveg és dallam együtt látott napvilágot a népszerű divatlap december 23-i számának mellékleteként. Simonffy Kálmán, aki annak idején főhadnagyi rangot szerzett a szabadságharcban, az akkori idők egyik legnépszerűbb dalszerzője volt. A Petőfi hatását mutató, 1848-49 hangulatát idéző alkotás frazeológiája, lázadó indulata A nemzeti őrsereg dalára hasonlít. Ritmusa, strófaszerkezete, szóhasználata, lelkesítő hangvétele a régi katonaindulók, toborzók stílusára emlékeztet: Fent a szélben nézd a zászlót, Könnyel írtuk rá a jelszót: Élni, halni a hazáért! Verd meg Isten azt, ki mást ért! Most legyünk már, most legyünk már Talpig magyarok, S e hazára a dicsőség Napja felragyog. Vándormadarainkhoz 1861 tavaszán című, a Családi Kör március 31-i számában megjelent alkotása - mely címében és motívumvilágában is A gólyához és A madár, fiaihoz című Tompa-verseket idézi - hazatérésre biztatja a magyar emigránsokat: Jertek vissza, jertek bízvást, Itt köszöntsük a nyarat, S többé el se hagyjuk egymást Kedves vándormadarak! A vers megrendítő hatását fokozza a kontraszt: a tavasz feltámadó reményeit nem a termő nyár, hanem a dermesztő történelmi tél követte hazánkban. Pájer Antal 1861. május 19-én a Vasárnapi Újság hasábjain közzétett Két pisztoly című versében már együtt siratta meg Széchenyi István és az emigrációból hazatért Teleki László tragikus halálát. Előbbi 1860. április 8-án, utóbbi 1861. május 8-án követett el rejtélyes öngyilkosságot. Teleki halála már szomorú előjele volt az újra összehívott országgyűlés augusztus 22-i feloszlatásának is: Mindig csak gyász, oh mindig csak! Még elhuny az ég maga; Maholnap lehull e honnak Valamennyi csillaga!? Ott ragyogtak még nemrégen Széchenyi és Teleki: S ím, ma mind a kettő vérben! S tán egy szellem ölte ki! Olyan tisztán és emelkedetten élte át magyarságát, hogy abból más népek sajátos értékeinek a megbecsülésére és szeretetére is futotta. Patrióta volt, Illyés Gyula-i értelemben: jogot védett, egyetlen nép méltóságát sem sértette. A keresztény ember csalhatatlan iránytűjével igazodott el a vallási és az etnikai kérdés legnagyobb útvesztőiben is. Beszédesen illusztrálja ezt például A rongyos zsidó gyerek című verse, mely az Orgonavirágokban jelent meg, s Pájer Antal legszebb, legmaradandóbb alkotásai közül való. A falu szélén egy vándorló, rongyért gyűrűt áruló, kis furulyáján búsan tilinkózó, „rongyos zsidó gyerek" tűnik föl. Ennek a nagy empátiával és szeretettel megformált kisfiúnak az alakja mozgatja meg a költő fantáziáját, s a közbeeső strófák elvont régióiból a végén - mintegy keretbe foglalva a verset - hozzá tér vissza ismét. Benne a szintén zsidó anya szülte gyermeket, Krisztust látja, akit ugyanúgy kigúnyoltak „az irigy, gőgös emberek", mint őt. Ledöntve a tér és az idő sorompóit, a kibomló látomásban az Üdvözítő földi életét és történelmi sorsát, a tőle kapott örökség elherdálását eleveníti meg. A Messiásét, aki „szent igéjével" megváltotta a világot, új, tisztább és boldogabb élet lehetőségével ajándékozta meg az embert, alázatra, adakozásra késztette a gazdagokat és a hatalmasokat is, s benne mégsem láttak mást, mint „rongyos zsidó gyerek"-et. A képi síkok és jelentésrétegek szinte észrevétlenül fonódnak egymásba. A vándorló kisfiú sorsát Krisztus sorsával azonosítja, az ezzel összefüggő drámai atmoszférát a végletekig fokozza, a megmozdult látomás ingáját a legnagyobb amplitúdóig hajtja. A vers befejezését újabb jelentéssel gazdagítja, az egész zsidó nép tragédiája tárul föl előtte, a „szegény, rongyos zsidó gyerek" bús furulyaszólójában fajtája keservére döbben: Fújjad, fújjad kis furulyádat, Csak tilinkózz keservesen, Minél búsabban szól e hangszer, Tetőled annál több veszen; S én nemzeted átkára abban Annál inkább ráismerek... Fújjad, fújjad kis furulyádat, Szegény, rongyos zsidó gyerek! A Vigilia recenzense azt írta erről a versről, hogy „azallegorizáltságnak olyan szintjén szólal meg, mely a kései Arany Jánost juttatja eszünkbe, másrészt olyan nyitott szöveg jön itt létre, mely már a modern magyar irodalom felé mutat.'™ Pájer Antal papi pályáján csakhamar új korszak vette kezdetét. 1862-ben - Mindszenty Gedeonnal versenyre kelve megpályázta Jászapáti megüresedett plébániáját, amelyet ez év március 29-én ő foglalhatott el. Tiszafüredi hívei és barátai könnyek között búcsúztak el tőle. Ő is magával vitte és élete végéig szívében hordozta emléküket. A kórház sorsa új állomáshelyén is foglalkoztatta. Egy albumot akart szerkeszteni, amelynek a jövedelmét „a tiszafüredi kórház és szegények intézete javára" kívánta fölhasználni. Erről tanúskodnak Abonyi Lajoshoz és Szilágyi Sándorhoz in21 DAJKÓ Pál 2002. 237. »233