Gulyás Katalin – Horváth László – Kaposvári Gyöngyi szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 20. (2011)
Történelem - Puskás Zoltán: Szolnoktól Paokingig (P. Lombos László és a kínai magyar ferences misszió)
PUSKÁS ZOLTÁN: SZOLNOKTÓL PAOKINGIG lett volna, ha inkább nem küldi őket. Nagyon sok kárt okoztak nekünk: egyikük felkelést szított ellenünk, a másik meg bolond volt, telve a paráznaság lelkével. A keresztények az egész számunkra kijelölt területen csak körülbelül 300-an voltak, de csak papíron, a keresztények jegyzékében. Nagyon sokan közülük már régen megtagadták a hitet, visszafordultak a pogánysághoz; megunták, hogy keresztények legyenek, a vallásról semmit sem tudtak, az imádságokat sem tudták, nem tudtak keresztet vetni, sem nem gyóntak, sem nem vettek részt a vasárnapi szentmisén stb. Ilyen keresztényekkel mit lehet kezdeni? így hát nem csoda, ha az amerikai atyák elveszítették a lelkesedésüket, és elhagyták ezt az átkozott, ördögöktől megszállt területet. De nem a régi misszionáriusokat, a mi elődeinket kell vádolni. Az evangelizálandó terület borzasztó nagy volt egy vagy két misszionáriusnak az állandó egyház elleni zavargások, üldözések, a kommunisták háborúi közepette. A rablók miatt az utak állandóan veszélyesek voltak stb. Az úton levő misszionáriusok mindig halálveszélyben voltak." 13 0 Bár a missziói munka alapvető feltétele volt a helyiek vallásának ismerete, a Paokingba érkező misszionáriusok sokáig nemigen tudták értelmezni a különös szertartásokat. A „vallástudományi" órákon némi betekintést nyertek az ősi tanokba, hamarosan tapasztalhatták, hogy a kínai nem feltétlenül ragaszkodik egyfajta vallási rendszerhez. Rugalmasan és szinte természetes egyszerűséggel illeszti egymás mellé a különböző kultuszok „hasznosnak" tartott elemeit (szinkretizmus). Az volt a fontos, hogy az adott szertartás vagy ima átsegítse a szertartást végző embert a mindennapok nehézségein, és ha az eredménnyel elégedettek voltak, akkor a mögöttes eszmével már nem is igen törődtek. A segítő istenek (szellemek) tisztelete nagyságrendekkel volt fontosabb, mint valamilyen transzcendens gondolatrendszer. A meglévő nehézségek mellett a misszionáriusok hamar belátták, hogy a Róma által diktált elveknek („rítuseskü") nem lehet megfelelniük, bár az akkoriban érvényben lévő rendelet helytelennek minősített minden, a kereszténységgel párhuzamosan folytatott vallási gyakorlatot. Az emberek alapjában el tudták fogadni az új tanítást, de azt ők sem értették, hogy a megkeresztelkedés miatt miért kellene hagyományos istenségeik 13 1 tiszteletéről lemondaniuk. A falusi emberek kereszténységhez való viszonyát egyébként sem a hagyományos műveltséggel dacoló hitelvi problémák nehezítették, mert a többség számára sem az ősi szentiratok, sem azok kommentárjai nem voltak ismeretesek. Az általuk végzett és a szülőktől magtanult szertartások és babonák döntő többsége főleg a betegségek elkerülését, a gyógyulás lehetőségét, különösen a jó termés és a kedvező időjárás befolyásolását célozták. Vagyis nem elméleti felkészültségük alapján ütköztették az új tanokat a régiekkel. Amikor azt látták, hogy a misszionárius eddig ismeretlen, de annál hatékonyabb gyógymódokat használ, már könynyebben ráálltak arra (további előnyök reményében), hogy az új 130 APAP 2005. 72. 131 A misszionáriusok szóhasználatában: „bálványok". gondolatokat is elfogadják. Ha látták, hogy a külföldi még a hivatalnokok jól ismert öltözékét is magán viseli (fehér talpú fekete mamusz, fekete mandarintóga, kínai gombos sapka), már amolyan „tudós embernek" számított, és könnyebben kommunikáltak vele és keresték a bizalmát. „Nemcsak új nevet kaptunk, hanem ferences ruhánkat is le kellett vetnünk, hogy egészen kínaiakká legyünk Krisztusért és a lelkekért. A kínai ruha nem is olyan rossz. Vattával bélelt nadrág, melyet külön színes szalaggal kötnek össze a bokánál és vattával bélelt reverendaszerü ruha, melyet oldalt gombolnak és két oldalt térdig fel van hasítva. Az első napok a ruhával való megismerkedéssel teltek el, hisz szerzetesi ruhában nem is mutatkozhattunk az utcán. Lassan megszoktuk a misszionáriusok felemás kosztját is, csak a hideg és fűtetlen szobákat nem tudtuk megszokni, szobáinkban reggelre mindig befagyott a víz a mosdóban, mert mint mondják, az idei tél kivételesen kegyetlen. Az elmúlt éjjel 15 riksás fagyott meg, ezek a szegény páriák mezítláb vagy szalmabocskorban húzzák a riksát a havas utakon, így köszöntött ránk az első karácsony idegenben. " 13 2 A helyiek „számító" viselkedése eleinte okozott némi kiábrándultságot, mert úgy tűnt, hogy sokan csak érdekből látogatják a missziót, és kihasználják a misszionáriusok buzgalmát. Ennek háttere egy teljesen egyszerű és természetes folyamat, mivel a falusiak számára elsősorban az volt a döntő, hogy az új vallás közvetlenül tapasztalható eredménye meggyőzőbb legyen, mint a már ismerté. 13 3 A kínaiak nem utasították el a misszionáriusok által „felkínált" vallást, mert abban reménykedtek, hogy az új kultusz immáron hasznosabb lesz számukra, minta régiek. A misszionáriusok látták, hogy az érdeklődők többsége a hitelvekből sem ért meg elsőre mindent, de azt is megtapasztalhatták, hogy kellő energia ráfordítása után a helyiek igyekeznek nem hálátlanok lenni. Jó híveknek mutatták magukat, akik képesek az elvárásoknak megfelelően viselkedni, és példás buzgalommal végezték a tanult szertartásokat. 4. A missziós munka (Inkulturációs színterek) Oktatás, hitoktatás „A császár mindenhonnan messze van." (Kínai közmondás) A magyarok megérkezésekor az első nagyobb élmény a csalódottság volt, amikor elfoglalták a kijelölt missziós területet. Ugyanis sehol nem találták a római, hankoui és jungcsoui „vallástudományi" órákon hallott és felmagasztalt, több évezredes „nagy kultúrát", amit a tankönyvek annyira magasztaltak. Helyette a mindennapos erőszakkal, nyomorral, rablótámadások132 P. KÁROLYI Bernát 1942/b. 13. 133 Az ilyenfajta „gyökértelen" állapotnak a legjobb bizonyítéka, hogy válságos időkben, főleg háborúk idején, a helyiek egy része hamar elfeledkezett mindenről, amit addig tanult, és vált esetenként a misszió „hálátlan" ellenségévé. APAP 2005.150. »123«
