Gecse Annabella et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 18. (Szolnok, 2009)
Néprajz - Sz. Tóth Judit: Szent kötelesség. Úrnapja a Buda környéki német településeken
Tisicum XVIII. a kápolna állt, a környéken lakó családokból. Ok segítettek a gyűjtésben, de hoztak is magukkal virágot. Sok kis koszorút kötöttek a család, a távolabb lakó solymáriak és a máshonnan érkező hívek számára. A koszorúkat hosszú rúdra húzva úrnap hajnalán a kápolnák bejárata fölé és oldalára függesztették. Közös virágkötésre rendszerint összejöttek az asszonyok, lányok a sátrat állító háznál közvetlenül az ünnep előtt, szerda délután, mivel a virágok hamar megfonnyadtak. Mindenki több koszorút kötött mezei virágokból a családtagok és a távolabb lakó rokonok számára is. Ezenkívül készítettek egy különlegesebbet az oltárra - melybe a pap a szentséget állította - egy vagy kétféle virágból (margaréta, búzavirág, törökszegfű). A közös készülődés jó alkalom volt, hogy a fiatalok megtanulják a fonást - ami nem volt nehéz, de ahogy mondják, nem mindenkinek volt elég ügyes keze hozzá -, és közben halljanak az ünneppel kapcsolatos hagyományokról. E közös alkalmak mellett úrnapi koszorút minden házban, illetve minden német családban kötöttek az asszonyok.12 Általában ugyanazon személy készítette évtizedeken át, mindig mezei virágból, majd az ünnep reggelén elvitte a legközelebbi úrnapi kápolnába. A sok kis koszorú beborította a lombsátrak oldalát vagy az oltárok mögötti felületet. Néhány településen helyi szokás szerint a körmenetben is vittek magukkal az asszonyok virágkoszorút, hogy mind a négy áldás érje (Budakeszi, Solymár, Pilisvörösvár). A virágkötésnek voltak nagy gyakorlatot szerzett specialistái (több faluban azok, akik az év során a templom oltárát is díszítették), ők díszítették fel az oltáriszentséget, a bal- dachint, a körmenetben vitt valamennyi tárgyat. Évtizedekig ugyanazon személyek tiszte maradt, akik megtisztelő kötelességüknek tartották ezt, akárcsak a hagyomány továbbadását. Csak az 1950-es évektől fordult elő, hogy nem akadt utódjuk, ott átalakult a díszítés hagyományos módja.13 A feszületet, lámpásokat, lobogókat vivők személyét helyi szokásrend szabályozta. A lámpavivő tisztség például Solymáron azon családok férfitagjai között öröklődött, „akik vették”, azaz adományt tettek megvásárlásukra. A lámpást ők őrizték, tisztították, feleségük, anyjuk pedig kötötte rá a koszorút vagy csokrot. Torbágyon viszont közösen kötötték meg a 12 lámpásra való koszorút az asszonyok.14 Akik a koszorúkötésnél együtt dolgoztak, ugyanazok az asszonyok segítettek az úrnapi sátordíszítésben is, a férjek a sátorállításban: szomszédok, közelben lakó jó ismerősök, barátok. A közösen készülődök köre lehetett etnikai alapú is a vegyes nemzetiségű falukban. Ha a házak előtt virágszőnyeg készült, az ünnep előestéjén a pincékből az udvarokra hordták a szirmokat, elővették a sablonokat. A férfiak füvet, lucernát, herét kaszáltak és szecskáztak az utca felszórásához. Csobánkán, ahol kevés volt a rét, a belterületen, a portákon való kaszálás a fiatalság társas alkalma is volt, a legények mellett a lányok gyűjtötték össze a füvet. Több településen egy-két méteres virágfüzért is fontak a sátor elejére vagy a kápolna bejárata köré. Ezt egy-két ügyesebb asszony irányította, a többiek a keze alá dolgoztak, a virágot és zöldet kis csokrokba kötötték, melyeket rafiával, kendermadzaggal kötöttek füzérré. Az elkészült koszorúkat, füzéreket éjszakára a pince földjére vagy kinn a fűre tették, hogy frissek maradjanak. Szerdán este fölállították a lombsátrakat is. Ehhez 6-8 pár egyforma suhángot szúrtak a földbe, fölül gúzzsal összefogták, közeit gallyakkal befonták. Háta rendszerint deszkából volt. Ahol lécvázat használtak, annak a közeit is be kellett fonni nagyobb vesszőkkel. Az asz- szonyok átláthatatlanul tele tűzdelték lombbal, kerti zölddel (pünkösdi rózsa levele, bukszus). A több napos előkészület után a fő tevékenység, a templom, az utca, az ablakok és a négy sátor díszítése az ünnep hajnalára és reggelére koncentrálódott, gyors és ösz- szehangolt munkát követelt. Az asszonyok már hajnali négy órakor gyülekeztek a „kápolnás” háznál, Torbágyon kávéval és süteménnyel kínálták őket.15 Helyükre kerültek a virágfüzérek, a csúcsdísz, elkészítették az oltárt és berendezését, felakasztották a képeket. A berendezési tárgyak az állíttató család tulajdonában voltak. Emellett, ha a helyi szokás szerint kialakított díszítmény megkívánta, kölcsön kértek/adtak szentképeket. Biatorbágyon az úrnapi sátor díszítményei a több sorban, sűrűn felakasztott szentképek voltak. Ezeket a zömmel Mariazellből hozott, különböző méretű, formájú képeket azok a jó szomszédok, utcabeliek adták kölcsön, akik a virággyűjtésben is segédkeztek. Néhány esetben (Pomáz, Pilisborosjenő) boltok tulajdonosai állítottak egy-egy oltárt, mely a levehető üvegű kirakati térben vagy a bolt utcai bejárati portáljában került elhelyezésre. Ilyenkor a bejáratot keretezte virágos, lombos díszítés, a falubeliek koszorúit a falra akasztották fel. A falazott kápolnák díszítése kevesebb feladattal járt. A bennük használatos - megszentelt - tárgyak nemzedékeken 12 Csobánkán, Piliscsabán a németekkel együtt élő katolikus szlovákok 15 I. m. 115. is. 13 Virágkoszorúk helyett kis virágcsokrokkal kezdték díszíteni a szentségtartót és a baldachint az 1970-es évektől, az addig koszorúval díszítő asszony halála után Törökbálinton. Az úrnapi sátor virágaiból a segítők, rokonok virágcsokrokat kapnak. 14 BRÜCKNER Franz 1984.114. A tizenkét, gyertyát vagy mécsest rejtő lámpásra szentháromság vasárnapján kötötték meg a koszorúkat istenfűből (Herrgottskraut). 518
