Gecse Annabella et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 18. (Szolnok, 2009)
Néprajz - Kriston Vízi József: Egy vándorkiállítás-megnyitó naplójából
Néprajz kedvelt mintát hímezte előszeretettel a kedves nagyleányka, Kovács Veronika kérésére az a legendás Berki Teréz, aki például az 1870-es években Márkó Gábor legény-uram büszkén viselt ünnepi darabját alkotta. S habár Teréz nénje maga, - fogyatéka miatt - nem volt a szeles legények csélcsap álma, de a jó és gondos kezű „hímes asszony" kitett magáért - a kocsolai leányok becsületéért - minden esetben!5 „Honnan tanulták a kocsolai lányok, asszonyok a hímzést, honnan vették a mintát, nem tudják, feljegyzés sincs róla. A minták sokszorosításának nyitjára azonban rávezetett Vera néni, az egyetlen idős asszony, aki 25 évvel ezelőtt tette az utolsó öltéseket" - írja előbb kéziratlapjain Ottilia igazgatónő a 80 évvel ezelőtti délutánon.6 Mi már tehát tudjuk jól, vagy legalábbis jobban, mert a mostani kiállítás tárgyai ezt bizonyítják: Vera néni is volt kitől ellesse a hímzést, de igaz, erről családi feljegyzések nem kerültek a Biblia vagy a zsoltáros könyvek hátlapjaira, ám a büszke és szerelmes jegyben járók nevei, monogramjaik, s a nemzedéken át őrzött és akár halóruhaként viselt vászonneműhöz kapcsolódó történetek mégiscsak árulkodtak készítőről, minta- vagy rajzolat áimo- dóról egyaránt. Ez - az életre, szépre és annak becsülésére, a kéz és a türelem együtt tartott harmóniájára való - törekvés hatotta át jó két évtizeden át annak az intézménynek a tanulóit, akik hivatásukhoz, további életvitelükhöz komoly és meghatározó indíttatást, sokak pedig későbbi életükben önállóan is vihető és csiszolható foglalkozást kaptak. E szellemiségben gyökerezett a fizikai valójában sajnos már nem, de tárgyaival, megmaradt kincseivel mégiscsak itt lévő Cser Mária, a körünkben lévő hímző népi iparművész: Élő Lajosné Rózsika7 és nőtestvére Mária (dr. Veszély Józsefné),8 akik tudást, életvezetést, iránytűt s a kéz becsületének büszkeségét kapták és őrizték meg mind a mai napig örökül, s örökítik itt tovább! Az ő szorgalmuknak, kitartásuknak, gyűjtő, feldolgozó és a motívumokat megfrissítő igyekezetüknek köszönhetően kiadványok, bemutatók, s a mostanival is jelezni kívánt kiállítások azok, amelyek mindezt immár büszkén tárják közszemlére. Tesszük és tehetjük mi, a kiállítás boldog szervezői, az anyagot születésük helyén s közegében, azok forrásvidékén bemutató Dombóvári Városszépítő és Városvédő Egyesület tagjai, akik nem holt tárgyak megfejteden üzeneteivel terhelő múzeummal, hanem mozgó, de legalábbis mozgékony, az embert (alkotót, álmodót és használót egyaránt) keressük tárgyainkkal, tárgyaink mögött, s ha lehet, késztetjük meg- megszólalásra. Rózsika jóvoltából vált önállóvá a dombóvári helytörténeti múzeum komplett népművészeti tájszobája, amelynek kincseiből most egy kis keresztmetszet itt is látható: teljes férfiviselet s a hagyományos női öltözet számos darabja: vállkendők, fejkendők, s ez utóbbiak sajátos változata, a konty fedését a keményen kötött-formázott kendőt, annak mintegy jellegzetes alakzatát utánzó, funkcióját sajátosan szolgáló pillék kis sorozata. A Cser Mária által gyűjtött s megmentett hímes ingek hozzánk adományozott kollekciója mellett szőtteseink reprezentánsai: helyi készítésű, régebbi abroszok, előruhák és egyéb kendők kaptak még helyet. A 100, de több esetben 120-130 év távolából üzenő hímzett ingek, a „jegyümögök” s a hétköznapokra valók, a gyakorta még régebben font kenderszálakból erősre szőtt vásznak vagy a komplett ünnepi viselet mellett itt vannak a velünk élő alkotók, Rózsika és Mária saját és szakköreik lányainak- asszonyainak kezéből kikerült hiteles és arányos, mértékkel mért és hagyományt őrző, de egyúttal azt korszerűen megújító alkotásai. Megmutatják, ahol lehet: hogyan is viselhették, ha ruhanemű készült a vászonból. Felfedik, hogy mi s hogyan is szolgált, ha törölköző, abrosz vagy párnahaj készítése és alkotó díszítése volt a szükség és a cél. Mit kell a ma emberének (asszonyának-leányának!) tenni, ha hiteles és korszerű akar lenni. M. Horváth Ottiliaigazgatónő—végül aMagyarlparművészet hasábjain,9 több részben évtizedekkel ezelőtt megjelent - összefoglalójának képes melléklete példákat hoz fel a Kapós-menti fehérhímzés újszerű felhasználására: az egyik fotón például két nőipariskolai növendék látható ingelő hímzéssel díszített blúzban. Meg is örökíti szövegében két leány nevét és törekvéseik irányát: „a régi kocsolai népi hímzés kora letűnt a háború megindulásakor (t.i. az első világháborúról van szól). A hímzés azonban nem veszett ki a faluból, mert áttértek a „varrók” a Richelieu-szerű fehér hímzésre, melyet a leányok és asszonyok nagy foltokban raktak a kötényeikre. Van a faluban két ügyes hímző leány: Eszti és Nani, akik a jövő hímzésmintáit formálgatják... Eszti csak 15 éves, ám őstehetség, míg felnő és megöregszik, valószínűleg kiforr benne valami egyirányú mintakedvelés, finomul a színérzéke és elindítója lesz egy újfajta néphímzésnek.”''0 Bármennyire is igyekeztem, nekem eddig - rövidke néhány hét alatt - nem sikerült Esztit (inkább már Eszti né- nénket) felfedezni, kikutatni a még meg sem szólított helyi emlékezetből. Ám meggyőződésem, Ottilia igazgatónő s minden nőipariskolai volt növendék büszkeséggel tekint (le vagy figyel távolból is) ide, ahol életünk mai meghittségét 5 CSER Mária 1987. 5-6. 9 M. HORVÁTH Ottilia 1937. és uő 1939/b. 6 M. HORVÁTH Ottilia 1939. a/. 8-10. 10 M. HORVÁTH Ottilia 1939/b. 82. 7 Élő Lajosné sz. Horváth Rozália (1924, Dombóvár) hímző, Aranyko- szorú-díjas Népi Iparművész. - Lásd: BALÁZS kOVÁCS Sándor-DELI Erzsébet 1999.127. 8 Dr. Veszély Józsefné sz. Horváth Mária (1929, kocsola) hímző népi iparművész, az Aranykoszorú-díjat testvérével együtt 2008. augusztus 20-án kapta a Népművészeti Egyesületek Szövetségétől. 587 |
