Gecse Annabella et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 18. (Szolnok, 2009)
Irodalom- és művészettörténet - Szabó István: Ami Szolnokot országosan is ismertté tette VIII. A Szolnoki Művésztelep 1949–1950
Tisicum XVIII. és minősítést aztán az akkori legnagyobb nyilvánosság előtt megjelenő fórum, a Szabad Nép annyira a köztudatba sulykolja, hogy még tíz esztendővel későbbi publikációkban is szinte szó szerint újraolvasható valamennyi Révai megfogalmazta gondolat-tudjuk meg Bencze Gyula korszakértékelő tanulmányából. Amelyben Végvári Lajos Szabad Nép-beli cikkét idézve azt írja, hogy: „...Szembetűnő a kiállítás tematikai gazdagodása. A művészek komoly eredményt értek el a történelmi festészetben, kísérletet tettek az új életünk ünnepi eseményeit méltón ábrázoló festészet kialakítására is: életképekkel és tájképekkel is jelentkeznek. Az évtizedek óta háttérbe szorított, teljesen elhanyagolt történelmi festészet újra fellendülőben van. A magyar történelmi festészetnek mindenek előtt a nemzeti öntudat ébrentartására, élesítésére, a szabadságharc leverése utáni elnyomás időszakában kiemelkedő alkotásai születtek, de a nagybányaiak is nagyszerű örökséget hagytak hátra Réti, Hollósy, Thorma, majd Tornyai után a korszak legnagyobb proletárfestője, Dózsa-sorozatával. A fasiszta brutalitás a fasiszta ideológia ellen harcoló proletárok, értelmiségiek, parasztok élete is adott volna gazdag anyagot. A történelmi festészet életre keltését azonban jónéhány tisztázatlan probléma akadályozta: Aki történelmet ábrázol, annak történelmi ítélettel kell rendelkeznie... Éppen ezért elválaszthatatlan a ma történeti fejlődésétől a ma történetének ismerete... S ez alapvető eszmei feltételhez járul a mesterségbeli tudás sok követelménye, ... amelyek a felszabadulást megelőző korszak festészetéből a leginkább hiányoztak, s amelyeket művészeinknek, akár idősebbek, akár fiatalok, lényegében most kellett elsajátítaniuk.”™ A katalógus előszavának névtelen szerzője még ennél is tovább lép, s eszmefuttatását figyelemfelkelő felszólításnak hangzó, de szinte fenyegetésnek is értékelhető mondatokkal zárja: „...Az elmúlt év munkájának, a kapott útmutatásoknak és segítségnek eredményét most mutatja be a II. Magyar Képzőművészeti Kiállítás. A kiállítás értékelését, az egyes művek gondos elemzését megadni a képzőművészeti kritika feladata lesz...”78 79 Hamarosan beigazolódott, hogy valóban az lett. Mert megszületett a független, a korábbi - csak esztétikai mértéket használó, műelemzést pártatlanul végző - a vélemény- nyilvánítást előbb háttérbe szorító, később teljesen kiiktató „szocialista kritika”. S nemcsak megszületett, de gyorsan erősödött, és hamarosan egyeduralkodóvá lett. S természetesen vele együtt megszületett a szocialista realizmus rendíthetetlen hívéül szegődő, pártirányította tollú, új műítész, műkritikusi és műtörténészi nemzedék. A továbbra is egyetlen művészeti szakfórumban, a Szabad Művészetben a továbbiakban már szinte kizárólag ennek 78 BENCE Gyula 1975. 29. 79 Előszó. In: KATALÓGUS II. 3. az „új szakértői gárdádnak a pártbrosúrák kitételeit tartalmazó, de legalábbis azokból néhány passzust mindig belecsempésző írásaiban még az amúgy kutatásokon, konkrét ismeretanyagon alapuló közlésekben is rendre jelen vannak egy-egy szófordulat, frázisszerű kitétel erejéig a hatalom által díjazott „magvas-vonalas” megállapítások. (A szakma ironikusan „vörös farkincának” bélyegezte az írások ilyetén lezárásait.) Szolnokra fordítva ismét figyelmünket, 1951-ben a központi sajtóban még mindig Benedek Jenő volt a favorit. Nemcsak a szolnoki művészek kisszámú együttesét tekintve, de országos viszonylatban is mindenki mást megelőzve. Az első magyar képzőművészeti seregszemlén nyújtott teljesítménye a „megrendelők” teljes elismerését kivívta. Míg a reflektorfényben álló másik célszemélyről a bemutató anyagát szemlézve azt olvashatjuk, hogy bár Bernáth „...a mai életből választotta témáit, „Munkáscsaládját’’ és „Felvonulócsoportját” az egykori polgári zárkózottság hangulata övezi, (s) ez a kettősség disszonáns hanggá olvad említett két képén.... (Ami jól mutatja ugyan, hogy) a polgári középnemzedék festészetének átalakulásán jobban mérhető szocialista kultúránk formáló ereje, mint a munkásszármazású vagy a negyvenöt után indult fiatalokén, (de) a kiállításon derül világos fény a köztük lévő különbségre (is, mert) itt bizonyosodott be, hogy a téma távolról sem jelenti még a tartalom vagy a mondanivaló szocialista jellegét..., nem lehet véletlen, hogy a művek közül azok sikerültek a legjobban, amelyek témabelileg távolabb állnak a ma problémáitól..., (ahol Bernáth)...megszokott világán belül maradva „Műteremsarok” tökéletes festői élményt nyújt...’’80 Ezzel szemben ugyanennek a cikknek az írója Benedekkel kapcsolatosan úgy fogalmaz, hogy „...Benedek Jenő egyike a kiállítás legtöbb sikert és legnagyobb népszerűséget elért művészeinek. Komoly érdeme közérthető, valósághű előadásmódja, egyszerű és világos szerkesztőképessége, derűs és optimista hangja. De erényei mellett méltatlan lenne hallgatni hibáiról, a mély élményszerűségnek, a belső komolyságnak hiányáról. Benedek Jenőnél a követelményeket jó adag külsőség pótolja. Leegyszerűsíti és meghamisítja a dolgozók egyéniségekben oly gazdag széles világát. E hibára azért szükséges nyomatékosan rámutatni, mert Benedek említett erényei valóban jól szolgálták a kiállítás célkitűzéseit...”8' A folyóirat ötödik évfolyamának példányait lapozgatva úgy tűnik, hogy a kritikai megjegyzések mindkettőjüknél hatottak. Bernáth Aurélra úgy, hogy már februárban kongresszusi felajánlást jelentett be, miszerint „...befejezi május 1-re a MÉMOSZ-képét.” S ugyanígy nyilatkozott Benedek is, vállalva, hogy „...megfesti Sebestyén Sándor sztahanovista, 80 RADOCSAY Dénes 1951. 26-27. 81 uo. 27. 630
