Gecse Annabella et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 18. (Szolnok, 2009)
Irodalom- és művészettörténet - Szabó István: Ami Szolnokot országosan is ismertté tette VIII. A Szolnoki Művésztelep 1949–1950
Tisicum XVIII. kritikailag elemző" feladatkör ellátására vállalkozott (lásd Fényes Adolfról, a Szolnoki Művésztelepről írott, idézett írásait), később egyre jobban a pártszemléletű és pártutasításokat egy az egyben végrehajtó ítészek közé keveredett, megtagadva ily módon korábban leírt gondolatait is. Ez az ideológiai-politikai türelmetlenség és az ehhez társuló erőszakos eszközök alkalmazása sok művészünk munkásságának okozott súlyos károkat. Fia megfogadjuk Bencze Gyulának35 azt a javaslatát, amelyet az Első Magyar Képzőművészeti Kiállítás kísérő kiadványával, a kiállítás java anyagát képes formában is bemutató Új Magyar Képzőművészet című albummal kapcsolatosan tett; vagyis ha az albumot figyelmesen átlapozzuk, megláthatjuk, hogy „...festőink, grafikusaink, szobrászaink hogyan próbáltak eleget tenni a „korszerű, szocialista eszmeiségű" követelményeknek. Mindenek előtt keresték az új témákat, Pátzay Pál Leninről büsztöt, Borsos Miklós Sztálin plakettet készített, Pór Bertalan Sztálinrói, Ék Sándor Rákosiról festett arcképet. Benedek Jenő Szovjet-magyar barátság és Mit láttam a Szovjetúnióban című festménye, Kádár György, Kurucz D. Borsos Miklós: Sztálin generalisszimusz (1949) 35 BENCE Gyula festő és grafikus, esztéta. (Újpest, 1911. február 12. - Budapest, 1998. április 23.). A Képzőművészeti Főiskolán Réti István növendéke volt. 1958-1971 között a Magyar Képzőművészeti Főiskola igazgatóhelyettese és esztétika tanára. Rajzpedagógusként és művészetpolitikai területen dolgozott. 1961-től kiállításokkal is jelentkezett, melyeken olasz-jugoszláv-osztrák útjain szerzett élményeit dolgozta fel olajtempera-monotipia együttes alkalmazásával. 1975- ben „Három évtized Magyar Képzőművészete” címmel jelentette meg kortársként szerzett élményei alapján írott, tárgyalt korszakunkat is magába foglaló összefoglaló áttekintését a TIT Művészeti Választmányának kiadványaként megjelenő Művészeti Füzetek önálló köteteként. István, Martyn Ferenc, Domanovszky Endre, Bencze László, Szőnyi István, Bernáth - hogy csak a kiemelkedőket említsük - művei mutatják az igazodás fokait.”36 Ezt az egy táborba való tömörítési szándékot, a „képzőművészet egységét” kialakítani akaró erőszakos állami és pártbeavatkozást szolgálták az úgynevezett tematikus kiállítások is, amelyek közül a szolnoki művészek részvétele szempontjából a Béke-rajzpályázat szakmai értékelése kapcsán fentebb már említést tettünk,37 de a Magyar katona a szabadságért című országos pályázat is ezek sorában említhető. Képzőművészeinket - olvashatjuk Bencze Gyula tanulmányában - a szocialista realizmus útjára segítették és motiválták az állami ösztönzők is: vagyis a pályázati díjak, a közterek díszítésére meghirdetett szobor- és murália-felada- tok, amelyek nemcsak anyagi juttatásokat jelentettek még a legelismertebb, bár politikához soha nem kötődő művészek számára is, de az akkortájt alapított új állami díjak (Kossuth- díj, Munkácsy-díj) elnyerésével pályájukon való emelkedést, előremenetelt is. Aminek aztán - csakúgy, mint pozíciókba kerülésüknek (főiskolai tanári, tanszékvezetői kinevezések, szakbizottságok, szervezetek irányítói közé történt beválasztásaik) - meg kellett fizetni az árát. Le kellett mondani - ha átmenetileg is - addigi művészeti függetlenségükről, s engedni, engedményeket tenni a juttatások ellenértékeként az osztogató, korrumpáló hatalomnak. S ezeknek az engedményeknek - miként fentebb Bencze Gyula gondolatmenetét követve bemutattuk - legnagyobbnak, legfüggetlenebbnek ismert alkotóink is eleget tettek. Ezért jelenthette ki Révai József népművelési miniszter, az MDP főtitkárhelyettese s annak vezető ideológusa megelégedettséggel az I. Magyar Képzőművészeti Kiállítás megnyitóbeszédében: „...azt az eredményt, ami ma kiállításon előttünk áll, képzőművészetünk kiharcolta, kivívta, ki küszköd te magának... Nem mondom azt, hogy a kiállítás már teljes fordulatot jelent a művészeti öncélúsággal, formalizmussal, a képzőművészet eszmei tartalmának és a valóságot kifejező formáknak hadat üzenő polgári dekadenciával való szakítás dolgában. De bizonyos, hogy ez a kiállítás jelentős lépés előre ezen a téren. Elmondhatjuk, hogy képzőművészetünk nagyban és egészben igenis rálépett a helyes útra.... Mire alapítom ezt a reményemet és hitemet? Arra, ami új ezen a kiállításon. 36 BENCE Gyula 1975. 27-28. 37 POGÁNY Ö. Gábor 1949. 332-338.
