Gecse Annabella et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 18. (Szolnok, 2009)

Irodalom- és művészettörténet - Szabó István: Ami Szolnokot országosan is ismertté tette VIII. A Szolnoki Művésztelep 1949–1950

Tisicum XVIII. a „Peredvizsnyikok” művészetének. Koszta József realizmusa nem érte el a tudatosságnak azt a fokát, mint a nagy orosz forradalmi demokraták realistái, a nép közé vitt vándorkiállítások szervezői, a „ Pered vizsniy- kok”. Mégis az ő művészete sokkal inkább rokon az orosz „Peredvizsnyikok” népi életet tükröző realizmusával, mint a nyugati „izmusok” öncélúságával, bár ennek jegyei - mint minden magyar kortársánál - őnála is jelen vannak. Búcsúzunk Koszta Józseftől abban a tudatban, hogy hagya­téka, ha kritikailag átértékelve is, nagy és jelentős örökség­ként fog élni tovább az új magyar képzőművészeti fejlődés­ben, amely a formalisták és ál-realisták minden mesterke­dései ellenére is a szocialista realizmus győzelmével terhes és amelynek nagy magyar előharcosa Koszta József is volt. Nyugodj békébenZ"19 A november-decemberi szám is gyászhírt hoz: „Szlányi Lajos festőművész 80 éves korában december 8-án meg­halt. A temetésen december 10-én a Szabadszervezet nevé­ben Bende János választmányi tag búcsúztatta.”20 A szomorú hírek szinte ráirányítják a figyelmet azokra az ugyancsak Szolnokhoz is kapcsolódó alkotókra, akik már korábban távoztak. A dokumentumként használt aktuális folyóiratszámokat lapozva közülük elsőként az 1919-ben el­hunyt, már életében klasszikussá érett Mednyánszky László nevével találkozunk. Életművét - egyetemessége és kvali­tásai miatt - a halála óta eltelt húsz esztendő alatt minden­féle kurzus csak pozitívan tudta értékelni. Az 1919. április 17-én Bécsben elhunyt festő halála huszadik évfordulójának évében emlékkiállítást rendeztek műveiből, amelyről Sebes­tyén György írt terjedelmesebb értékelést. A cikk írójáról tudnunk kell, hogy Romániában (Kolozsvárott) született épí­tész, művészettörténész, aki 1938-39-ben Párizsban, 1939­1940-ben Bukarestben, 1940-47 között pedig Budapesten folytatott tanulmányokat. 1952-től Bukarestben tervező­kutatóként dolgozott, és harminc esztendőn át a Ion Mincu Építészeti Főiskola tanára volt. Ezek az életrajzi adatok né­mileg magyarázatot adnak arra a megváltozott, az addig megszokott, főleg a háború utáni demokratikus légkörben szabadon érvényesíthető politikamentes, csak értékekre koncentráló szemléletre, amelynek elemzése Romániában a mienknél korábbi időszakban, karakteresebb formában és erőteljesebb hangsúllyal éreztette politika általi befolyásolt­ságát. Ez világosan kitűnik alábbi mondataiból: „...A Med­nyánszky László emlékkiállítás képeiből a századvég és szá­zadforduló társadalmára igen jellemző magatartású, nagy művész egyénisége bontakozik ki. Mednyánszky művének minden tanulságát csak ma ért­hetjük meg, amikor egyre fokozódik a szocializmus építésé­nek derűje. E derű fényénél különösen jó látni a festő nagy­19 ÉK Sándor 1949. 425. 20 Szabadszervezeti közlemények. Halálozások. In. Szabad Művészet 111/11-12. (1949. november-december). 506. ságát. Mednyánszky hűen és következetesen ábrázolta kora belső zűrzavarát, s emberi tragikumait. Alakjainak arcukra van írva a társadalom embertelensége. Tájképeinek vonala­iból valami vészjósló ború bontakozik ki. Sokat foglalkozott katonákkal. Emberi tisztaságára mi sem jellemzőbb, hogy katona-képei egytől-egyig éles szembefordulást jelentettek a háborúval. S ez - az Osztrák-Magyar Monarchia első vi­lágháborúbeli agresszív politikai légkörében - különös hős­tett. Halott katonákat, sebesülteket, tetvészkedőket fest, vak katonát, foglyokat ábrázol; az agresszív háború emberi bor­zalmait. Szerbiában című festménye meredek sziklák között lehangoltan masírozó fáradt katonacsoportot mutat. Kevés jobb kifejezése van ennél a nép békeakaratának. De a katonaképek már tárgyválasztásukkal is magukban hordják a lázadást. Mednyánszky azonban ennél differenci­áltabban érzi a társadalom bomlását. Parasztfejei vagy erőt és elszántságot vagy riadt aggódást fejeznek ki. Egyik fiatal parasztembere szemében ott ül a gond és a félsz, az urak elöl menekülő ember pillantása ez. Milyen riadtak - ágról- szakadt kivetettségükben - csavargói! Sokszor festett csa­vargókat. Nincs közöttük egy, aki puszta megjelenésével ne vádolná a társadalmat a maga kivetettségéért, nyomorúsá­gáért. S ha talán sokkal többet nem is, de mély és közössé­gi szomorúságot kifejeznek Mednyánszky más arcképei is. Ezek az arcok körülhatárolják társadalmunkat. Következtetni tudunk belőlük a korra és annak viszonyaira. Mednyászky László nemcsak az emberábrázolásban marad hű a társadalmi valósághoz, amikor kiemeli az em­berek boldogtalanságát. A festő a táj nyelvén is szólni tud. Mednyánszky tájképei között nincsen egyetlen derűs. Mind szomorú. Fényködös tavaszt, vihar előtti hegyvidéket, sötét városrészt ábrázol. Mit fejeznek ki ezek a tájak? Elsősorban azt az idegenséget, amely a kapitalista kor embere és a ter­mészet közötti viszonyra jellemző. Aztán meg a táj termé­ketlen céltalanságát, elhagyatottságát. Nem véletlen, hogy forradalmi íróink, élükön Adyval, ebben a korban beszélnek egyre hangosabban „a nagy magyar parlagról", a „magyar ugarról”. Mednyánszky tájképei a szó igaz értelmében par­lagon maradt földek állapotát tükrözik. Parlagon maradt föl­dek ezek, még akkor is, ha bevetették őket: az agrárkultúra rekkenő mozdulatlansága alapvető élménye a századforduló éles érzésű emberének. Mednyánszky több ezer képet festett. A kiállítás rendezői ebből a hatalmas anyagból harmincöt képet válogattak ki. Szempontjaik vitathatóak, hiszen bajos dolog teljes bizo­nyossággal eldönteni: melyik az a harminc-negyven mű, amely érdemes a kiállításra - kétezerből. A harmincöt fest­mény azonban lényegében jól emelte ki a festő legdöntőbb társadalmi és művészi funkcióját. A kiválasztott képek nagy | 614

Next

/
Oldalképek
Tartalom