Gecse Annabella et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 18. (Szolnok, 2009)
Néprajz - Kriston Vízi József: Egy vándorkiállítás-megnyitó naplójából
Tisicum XVIII. KRISTON VÍZI JÓZSEF Egy vándorkiállítás-megnyitó naplójából A muzeológus pályája során gyakran kerül abba a helyzetbe, hogy szerepköre szinte természetesen bővül a nyilvánosság előtti megméretés személyességének sajátos műfajával: a kiállítás(ok) megnyitásának sajátos rítusával. így a muzeológusi tevékenység alapvető „szentháromságát” alkotó közreadás terrénumába tartozik a kutatások, gyűjtések, feldolgozások és rendszerezések nyilvános bemutatása és az ahhoz kapcsolódóan a közönség-közösség ünnepélyes beavatásának ceremóniája. Sokan megtapasztalhattuk: e múzeumköszöntő alkalmak sokszor döntőek lehetnek az expo- nátumok fogadtatásának folyamatában; a múzeum létezési helyétől függetlenül megmaradt a megnyitók presztízse (létszám, összetétel, zene, fények, étel- és italkínálat, öltözet).1 Ez is át- meg átfut több évtizednyi emlékeink összerakása alkalmával előttünk, amikor pl. az elődök és a példaképek nyomán, gyakran hatásukra, s ma is irigyelt felkészültségük hatására igyekszünk alapossággal megfelelni. Tagadjuk vagy sem: jegyzetek készülnek az újra- vagy az újonnan olvasott fejezetekből, tanulmányokból, emlékezetünk foszladozó hálójába csomagolva magunk is anekdotákat és legendákat gyártunk, közben csupaszítva a kényszeres szónoki fogásokat - vagy éppen apellálva közönségünk emelkedett elvárásaira. A megnyitó előtti éjszakán, hajnalon vagy a megelőző, egyre izgatottabb órákban, lépcsőn, vonaton vagy elbújva egy csendes zugban, magunkra és magunkba zárkózva így jön létre ez a sajátos múzeumi „áldott állapot”. Az első, tudatosan figyelt s átélt múzeumi megnyitók egyikét jómagam 1975-ben, első hivatalos szakmai gyakorlatom idejére teszem. Ekkor készült el a szolnoki Damjanich János Múzeum felszabadulási kiállítása, amit - nem véletlenül - a Szabó fivérek: Laci és Testa jegyeztek. Egy kötelező „körként” megvalósítandó téma újszerű és (már akkor is volt ilyen!) interaktív megvalósításaként született és nyílt meg, majd működött a helytörténeti tárlat. A kiállítást természetesen az akkori tanácsi és pártelöljáróság valamelyik képviselője nyitotta meg, de igazi élményt a másik megnyitó: az élvezetes ismertető tárlatvezetés nyújtotta, tette valóban emlékezetessé. Valahol ott kezdődött tehát számomra a megnyitók fura, semmi mással össze nem cserélhető hangulatának, izgalmának megízlelése és az avval járó enyhe 1 így van ez még akkor is, amikor a vernisszázsok szervezőinek egy része a hagyományostól eltérő, azzal több ponton tudatosan ellenkező ünnepet hoz létre, azaz azt az eredeti pamfletjének szánják. Lásd: ki- állítás-sirató, vagy pl. a kiállítás zárására gyűlnek össze éjfél előtt... szédülések kóstolgatása, amely később egyfajta stílust eredményezett, s ad máig a mondandóim megfogalmazásának. Hogy megfelel-é ez a klasszikus beszéd- és szövegműfajok iránt támasztott esztétikai és formai kategóriáknak - nem tudom, ám engedtessék meg, hogy alább e sajátos szakmai önkifejezési mód egy ideszánt és tudatosan kiválasztott darabját adjam közre.2 Kocsolai Ilimesek között - Szent Anna napján Meglehet, talán éppen ilyen nyáridőben - kihasználva a szünidő viszonylagos csendjét - járta a Szent Orsolya-ren- di polgári leányiskola folyosóit s szertárait halk léptekkel M. Horváth Ottilia igazgató asszony, kinek kezére már a nőipari iskola értékei bízattak.3 Értékek, kincsek, akik és amelyek a dombóvári Apáczai Csere János nevét viselő mai skóla elődjének épületébe kerültek: a volt Esterházy-uradalom e táján élő ügyes és szorgalmas leányok, valamint az ő okulásukra szolgáló könyvek, mutatványtáblák, térképek és szépen formázott-rajzolt minták, textilmustrák egyaránt. Ezek között volt az a népművészeti szekrény is, amelyben az igyekvő és polgárosodó kisváros és környékének főleg helyben szőtt kendervászonból szabott és alakított testi ruhaneműi, épen megmaradt mintacsíkjai és főleg a nagy becsben tartott férfiingek díszített darabjai voltak tanulmányozhatók.4 De kövessük tovább a derék, művelt igazgató asszonyt, aki az újra szemügyre vett fehérhímzéses ingek sora után visszavonul szobájába, feleleveníti az előző tanév megannyi történését, s erőt gyűjt magának és nevelő társai számára egyaránt. Talán éppen most fogalmazódott meg benne ama szép és élvezetes írásnak a gerince-íve, amely - hasonlatosan valamelyik hímzés mintázatához - vékony, ám erőteljes ívével hajlik és kúszik egyre tovább, de közben leveleket s legvégén persze virágot (mit is mást?): rózsát hajt. Rózsát, vagy ahogy Kocsolán mondták „csopros rózsát”, hiszen ezt a 2 Elhangzott Kocsolán a helyi Vendégházban, a „Hímes kezek reneszánsza a Kapós-mentén” című vándorkiállítás megnyitásán, 2008. július 27. vasárnap délelőtt. 3 VARGA Géza 1987. 23-27. 4 CSER Mária 1987. 45-47. | 586
