Gecse Annabella et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 18. (Szolnok, 2009)

Régészet - Fodor István: A belső-ázsiai normád népek halottas szokásainak sajátos eleme, a tul

Tisicum XVIII.

tunk le. Az egyik kronológiai, a másik általános szemléletbeli. A fenti gondolatokat figyelembe véve a temetés időpontját ugyan Révész László nem konkretizálja, de ismerve a teljes tanulmányt úgy véljük, hogy hajlik a korábbi, X. század első fele-kétharmada közötti időszakra való keltezés felé.17 Ami pedig az általános kérdéseket illeti, óvatosan fel kell vetnünk néhány szempontot. Az, hogy milyen mélyre temetik a halottat, nem feltétlenül biztonsági kérdés. így szokták meg az egész Kárpát-medencében a magyarok, teljesen függetlenül attól, hogy hol, melyik tájegységben helyezik örök nyugalomra a halottat. Ha egyáltalán köthető bármihez is ez, akkor a rítus részeként tudjuk elképzelni a gödör mélységének meghatározását. Ami a halott szállításának kérdését illeti, teljesen egyetértünk Révész Lászlóval abban az esetben, ha valóban ilyen távolságra kellett volna elszállítani a halottat. Azonban felvetődhet az is, hogy a távolság ennek sokszorosa. Talán nem lehet véletlen az, amit Révész László több alkalommal is nyomatékosan kiemel, hogy az eltemetett tárgyak között több olyan is van, amelyet javítottak, amelyek erősen kopottak a hosszú használattól (pl. az övveretek, szablya díszei, a kengyel javítása). Ezek talán arra mutatnak, hogy nem ilyen közeli tájra kellett volna a halott ifjút hazaszállítani, ezért is temették el idegen földbe. Végül, de nem utolsó sorban, nem tudhatjuk, hogy a temetés időpontjában volt-e egyáltalán lakott település a közelben. A hozzátartozók akkor is biztonságban tudhatták halottjukat, ha olyan helyen helyezték örök nyugalomra, ami az ott élők előtt nem volt ismert. Hiszen az nyilvánvaló, hogy akik eltemették az előkelő fiatalembert, elhagyták a környéket, így ők nem adhatták tovább a temetés helyének ismeretét. A helyiek, akik nyilvánvalóan nem vehettek részt a szertartáson, semmit sem tudhattak az egészről.

Mindezeket figyelembe vettük, amikor egy másik lehetőséget vázoltunk fel. A tiszasülyi lelet szervesen illeszkedik az Alföld középső területének X. századi régészeti leletanyagába. Ma már nagy valószínűséggel elmondhatjuk, hogy körvonalazódik ezen a vidéken egy olyan tipológiai csoport, amely jól elkülönül mind a Felső-Tiszavidék, mind pedig a Tisza alsó szakaszának leletanyagától.18 Ezzel a tipológiai csoporttal először Szabó János Győző foglalkozott a túrke- vei tarsolylemez elemzése kapcsán: „Olyan tarsolylemez, amely ékkődíszes volt, eddig kevés jutott felszínre, illetve gyűjteménybe. Csupán ezek ornamentikája volt központi elrendezésű. Négy irányba ágazó palmetta képezi az alapmotívumot. A Dunavecse-fehéregyházi tarsolylemez közepét díszítette egy kerek ékkő. Túrkeve-Ecsegpusztán öt kör alakú ékkő díszlett a lemezen, a közepén és négy a sarokban. Bu- dapest-Farkasréten - Dienes István meggyőző rekonstrukciója alapján - olyan tarsoly került a felszínre, melynek fedelét

17 RÉVÉSZ László 2006.26-37.

18 MADARAS László 1996.73-76. és 3. térkép; uő 2008. (megjelenés alatt)

hat helyen díszítette palmettás ezüstlemez egy-egy kerek ékkővel. Öt ékkő elrendezése azonos a túrkeveivel, a hatodik ékkő a tarsolyvédő tetején díszlett. A Szolnok-strázsahalmi lemezen a túrkeveivel hasonló elrendezésben öt dudor, az ékkövek jelképes megjelenítéseként mutatkozik. Végül a közelmúltban Kiskunfélegyházán napvilágra került példányon, egy alulról felépített dús levelű fát láthatunk, melynek elágazási csomópontjai a szolnoki és túrkevei lemez (pszeudóék- köves) elosztását tükrözik.

A minta középpontos szerkezete ebben a felépítésben is nyomon követhető. Külön említést érdemel, hogy a Dunavecse-fehéregyházi példányon a négyágú palmetta rombusz alakú keretben, kiemelt belső mezőben látható... Az ország közepén tehát központos elrendezésű, négy irányba elágazó palmettás ornamentikával díszített tarsolylemezek fordulnak elő, amelyekre az ékköves díszítés (vagy annak jelképes érzékeltetésére, reminiscenciója) is jellemző.”19 Révész László nem csupán elfogadja Szabó János Győző megállapításait, hanem a tarsolylemezek elterjedését ábrázoló térképének közzétételével egyértelműsíti ennek a csoportnak az egységét és különállását egyaránt.20

Magunk egy megjelenés alatt álló tanulmányunkban igyekeztünk valószínűsíteni azt, hogy nem csupán a férfisírok tárgyaira jellemző a központi ékkőmintájú palmettadíszes elrendezés. A Dunavecse-fehéregyházi tarsolylemez közepén nem csupán ékkő volt, hanem ezt az ékkövet rombusz alakú keretbe foglalták. Pontosan ez a rombusz alakú keret az, ami a női sírok hajfonatkorongjait összeköti ezzel a tarsolylemez-csoporttal. Ezeknél a korongoknál a díszítés ugyancsak egy központi rombusz alakból indul ki, majd valamiféle négymezős, szimmetrikusan felépített ábrázolást tartalmaz. Ezekről a korongokról Szabó János Győző mutatta ki, hogy e korongokon a középső rombusz, illetve a köralakok, s a belőle kiágazó négyágú díszítés a négy világtájat, valamint a földet, illetve a világmindenséget jelképezte. Dolgozataiban úgy látta, hogy ezen díszítmények Duna-Tisza közén való sűrűsödése a X. századi magyar fejedelmek uralmi körét jelzi.21

Ma már kicsit árnyaltabban látjuk a problémát. A gondolati háttér felvázolása ma is elfogadható, azonban a motívumrendszer elterjedésének részletesebb vizsgálata azt mutatja, hogy a Kárpát-medence egyéb tájain is előfordulnak hasonló díszítésű tárgyak.22 Az azonban kétségtelen, hogy az általunk meghatározott területen (Duna-Tisza köze középső területeitől északra a Tiszáig és a hegyek lábáig, a Tiszára támaszkodó egység) az ilyen típusú korongok sűrűsödése kimu19 SZABÓ János Győző 1980. 271-293.; uő 1983. 41.

20 RÉVÉSZ László 1996.151. 83. kép

21 SZABÓ János Győző 1983. 40-44.

22 RÉVÉSZ László 1996. 82-89; uő 2001.

56