Gecse Annabella et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 18. (Szolnok, 2009)

Néprajz - Fazekas Mihály: A lótartás és hasznosítás a Nagykunságban a XIX–XX. században

Tisicum XVIII.- Harapós lovuk volt-e János bácsiéknak?- Volt, igen! Azokba a fekete lovakba volt harapós is. Azt úgy vettük, kétéves volt, vagy három. Tót Jenő bácsitól vettük. Az a ló engem is megharapott egyszer. Itt hátul megkapta rajtam a kabátot ingestól, mindenestől, és úgy belevágott a jászolba, hogy alig tudtam kijönni! Utána nagyon megvertem érte, de nem ért neki semmit. Nagyon vigyázni kellett rá. Úgy pucultuk aztán, hogy kétfelől kikötöttük a fejét, és csak akkor mertünk közelíteni hozzá. Amúgy pedig szelíd volt, és rettenetesen jó hámos. Idegen embert meg különösen nem lehetett közel engedni hozzá. Mitőlünk félt azért, mert én vittem az éles vakarót, oszt’ amikor harapni akart volna, odacsaptam az orrához, alkalomadtán többször is, és nem mert engem harapni. Az idegen embert viszont megharapta.- Konyít a ló, mielőtt harapna?- Az nem konyított, nem vinnyogott, csak harapott. Olyan ló is került hozzánk - vettük a kereskedőtől, Élsz Lacitól- hogy mikor szántottunk vele, kilépett az „esterángból’’, lecsavargózott, és annyira rúgott, rúgkapált, hogy nem bírtuk lefogni. Beletekergőzött az ekébe, el is vágta a körmét. Azt a lovat aztán eladtuk vidékre.- Hát az a ló, amelyik nem indított? Azzal mit csináltak? Hogy tudták elindítani?- Igen. Volt egy kis öreg ló, kiváló hámos volt különben, csak indítani nem szeretett. Vettünk egy fekete csikót is, kétéves volt, gyönyörű szép, jó állású, de csak megvetette a lábát és nem ment sehová. Hiába ütöttük, meg a farkát is csavargattuk. Ekkor elindult, de megállt, nem ment messzire. Jó hámos sohase lett! Hallottunk olyan esetet is, mikor a rosszul indító ló alá tüzet raktak: akkor aztán megindult és vágtatott. Meg az is előfordult, hogy a farka alá tüzes kemencéből kivett krumplit tettek, amit a farkával oda beszorított, és szegény pára vágtatni kezdett. Ezeket mi sohase csináltuk, de a lótartók sok mindent megpróbáltak.- Huszárló volt-e?- Igen, az I. világháború idején apámhoz került egy huszárló, de nem jó hámos volt. Még ha kocsiba fogták, abban jó volt, de szántani nem lehetett vele. Ha kürtszót hallott, odanyargalt, ahol a kürt szólt, ebből látszott, hogy huszárló volt. Ezt a lovat Dajkának hívták.- Milyen betegségei voltak a lónak?- A takonykór volt - szerintem - a leggyakoribb betegsége. Amúgy szélkólikásnak is nevezték, de ellene nem lehetett- tudtommal - semmivel se védekezni. Amelyik ló ebbe a betegségbe esett, azt a lovat elpusztították.- Hogy látszott meg az ilyen betegség? Milyen jele volt?- Folyt az orrán a takony, mint mikor nagyon megfázik. Az egy járvány volt akkoriban. Azért voltak a lóvizitek akkoriban. Mi esetleg pálinkát öntöttünk bele, majd mikor én nőttem, és már afféle legényke voltam, a kenderesi vásárban azt hallottam egy öreg bácsitól, hogy a szélkólikás lóba bárányüröm-főzetet kell önteni. Erre mi is azt öntöttünk, de meg se látszott a hatása, nem gyógyította meg a beteg lovat.- Hát tályoggyökeret húztak-e be a lóba?- Igen, húztunk.- Hol vették a tályoggyökeret?- Termelték! Előfordult az még a legutóbbi időkben is. Karcagon egy Szilágyi János nevű ember termelte, de már meghalt.- Ősszel vagy tavasszal húzták be a tályoggyökeret?- Az mindegy volt! Általában amikor elvégezték a szántásvetés munkálatait. Úgy mondták a régi öregek, hogy a tályoggyökér a tört vért vonta ki az állatból. A lónak a két első lába közé, a szügyibe „húzták” bele, egy erre a célra készített tűvel. Nekem is volt egy kis fekete lovam, megdagadt a hasa, elvittem az állatorvoshoz, hogy vágjon eret rajta, de az állatorvos nem akarta megvágni, majd utána én otthon tályoggyökeret húztam bele, és kitisztult, megjavult a ló. A tályoggyökértől sárvíz, genny jött ki a lóból. Az volt a betegsége oka.- Finnyás volt-e a ló?- Igen, nagyon.- Hogy lehetett itatni? Milyen vizet ivott meg a ló? Miből?- Karcagon az úgynevezett „Karácsonyi kút”-ból ivott a ló, de az ártézi vizet nem szerette. A tanyánkon lévő vizet is megitta. Megszokta. Az ártézi vizet nem szerette, most se inná meg. Ha a tanyában volt ivóvíz, azt megszokta, megszerette. Kiss Guszti bácsiéknál például olyan volt a víz, hogy egy hét is kellett neki, míg megszokta és megitta a ló. Ha nem volt tiszta a veder vagy az itatóvályú, hanem zsíros vagy piszkos volt, akkor se ivott belőle a ló. Inkább megdöglött szomjan. Az én kis tanyámban olyan jó víz volt, hogy annál jobb víz a világon sincs talán. A Barcsis- ban. Mindenki oda járt vízért. Azt megitta minden ló.- A ló tudta, merre van a tanya. Oda elment maga is, ugye?- Igen. Egyedül is elvitte az embert. Értelmes, okos állat a ló-tud tájékozódni.”

3. Családunk lótartása

Szükségesnek tartom végül arról is írni, hogy a mi családunk is gazdálkodócsalád volt, s nekünk is voltak lovaink s mindenféle állataink régen. Apai nagyapám Fazekas Sándor (1874-1953) rendkívül szorgalmas, becsületes ember volt, nagyanyámmal (B. Kovács Erzsébettel 1885-1958) együtt. Jövedelmüket - amit csak lehetett - földvásárlásra fordították. Ezekhez pedig a jószágtartás teremtette meg az alapot. Anyai nagyapámék: Kun Ferenc (1857-1935) és neje (Cs/ ikós/ Kovács Sára 1863-1942) pedig már a nevében is őrizte gazdálkodó, és azon belül lótenyésztő voltát. Ők jobb módúakvoltak; egy időben (a családi hagyomány szerint) közel 70 holdon gazdálkodtak, s két tanyájuk is volt, ha nem három... Amint hallottam, az első világháborúig négy hámos lovat tartottak igavonásra, és ott éltek, s növekedtek ezeknek szaporulataik is. Azokból fizették az adót és más költségeket. Ha valaki meghalt vagy esküdött a családban - csikót vagy lovat adtak el, esetleg tehenet. Amikor ezek a nagyszüleim esküd398