Gecse Annabella et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 18. (Szolnok, 2009)
Néprajz - Örsi Zsolt: A Kara János-mocsár
Tisicum XVIII. megpróbáltatások miatt sokan a mocsár vizébe fulladtak.30 Az építkezés kezdetekor kijelölték a mélyebb területek között átívelő hidak helyét. Nyolc kisebb, egy-három öl hosz- szúságú tahidat vertek le, amelyek alatt a Kara János-mo- csár felgyülemlett vizét vezették el. Az átereszek nemcsak a frissen megépített töltések védelmét célozták, hanem gazdaságilag is fontos volt, hogy a vasúttól északra fekvő legelőkről és szántóföldekről lefolyjon a víz.31 A terület vízmentesítésével már korábban is próbálkoztak a nagykun települések. Ezért 1787-ben megépítették - nem minden előzmény nélkül - a Mirhó-gátat. Ezzel azonban a Kara János nem maradt víz nélkül, hiszen egyrészt a Gyolcslapos belvizei, másrészt a Berettyó övzátonyain lévő fokok biztosították a vízutánpótlást. Ez a vízellátás az állattenyésztés szempontjából továbbra is létfontosságú volt.32 A Mirhó- gát tehát kevésnek bizonyult a vízmentesítés eredményességéhez. A regulációs folyamatok betetőzéseként, elsősorban gazdasági megfontolások miatt, előtérbe került a terület teljes vízmentesítése és kiszárítása. Ez csak a Tisza, a Hortobágy és a Berettyó folyók szabályozásával valósulhatott meg. A Közép-Tisza védgát építési munkálatai elkezdődtek ugyan 1846-ban, de csak a XX. század elejére készültek el. A Hor- tobágy—Berettyóvidéki Belvízszabályozó Társulat 1878-tól tevékenykedett. Elkészítették a Berettyó-Sárrét vidékének vízrendezését, illetve új, közös medret ástak a Hortobágy- Berettyónak. A Hortobágy-Berettyó melléki és a Kakat-völ- gyi mocsaras területek lecsapolási tervét 1892-93-ban a debreceni Kultúrmérnöki Hivatal készítette el. Megépültek az l-es és ll-es belvízlevezető csatornák.33 Ezek már jelentősen hozzájárultak a terület szárításához, olyannyira, hogy 1893- 94-ben nekiláthattak a terület kiosztásának. Legendásan rossz minőségű földek találhatók errefelé. A víz után visszamaradt szikes földek jó része csak legelőnek volt használható, így lett a Kara János-mocsár egy részéből a bócsai nagylegelő. Hiába volt azonban minden mérnöki terv a terület vízmentesítésére, a Tisza időről-időre (1876-ban, 1879-ben és 1888-ban is) elöntötte a Kara Jánost is. Ezért a vízmentesítés nem haladhatott gyors ütemben. A mocsár legmélyebb részei sohasem száradtak ki, időszakosan megáll benne a hóié és az esővíz, hatalmas területeket árasztva el. Ilyen határrész volt a Kecske-ere is, amelyet a Lenin Tsz vett körgáttal körbe 1954-ben. Ez gyűjtötte össze a környékbeli belvizeket, és a környező rizstelepek öntözését is ezzel szerették volna biztosítani. Később, az 1970-es években már halászati hasznosítást indítottak a víztározóban, amely jelenleg is folyik. A környező rizsföldeken felhagytak a műveléssel. Napjainkban a Hortobágyi Nemzeti Park része Kecskeri-puszta Tájvédelmi Terület néven.34 30 CSEH Géza 1987. 21. A fenti munkafolyamatot a Kunlapos-mocsár 34 ELEK György 2007.42. vasúti munkálatainál jegyezték fel, de nem lehetett másként a Kara Jánosnál sem. 31 CSEH Géza 1987. 22. 32 KARCAGI Gábor 1987. 27. 33 KÁROLYI Zsigmond-NEMES Gerzson 1975. 85. 372
