Gecse Annabella et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 18. (Szolnok, 2009)
Néprajz - Szonda István: Társadalmi struktúrák az endrődi lábbelikészítő kisiparban a XX. század első feléig
Néprajz SZONDA ISTVÁN Társadalmi struktúrák az endrődi lábbelikészítő kisiparban a XX. század első teléig A kézműiparok tekintetében igen erős volt a kötődés a falvak paraszti rétegéhez.1 Ez a megállapítás Endrőd lábbelikészítő iparának vizsgálatakor hangsúlyossá válik. Szabó László társadalomnéprajzi vizsgálataiban kategorizálja a falusi népességet. Csoportosításában a mesterembereket a falubeliekhez sorolja. „A falubeli a községben született, sokszor generációkon át ott is élhet, s a közösséghez napi tevékenysége szorosan hozzáköti, esetleg a paraszti közösséghez is bizonyos családi szálak fűzik, ám mégsem olvadnak össze a paraszti közösséggel foglalkozásuk, eltérő vallásuk vagy etnikumuk miatt, vagy egyéb okok miatt.”2 1. Iparosok a falu társadalmában Endrőd népességében a kisiparosok a céhes időszaktól változékony kapcsolatban voltak a falu egyéb társadalmi rétegeivel. A parasztság és a falu elitje (orvos, pap, hivatalnok) közötti vékony sávba helyezhetjük a kisiparos réteget. De ez a réteg sem volt egységes, mert a vagyoni különbségek, hol az egyik, hol a másik társadalmi csoporthoz közelítették egy- egy képviselőjüket. A kisiparosok társadalmi rétegződése egyrészt a vagyoni, másrészt a foglalkozásból eredő kapcsolati rendszerek miatt alakult ki. A falusi kisiparok jelentős része - és itt leginkább a kézműiparokra kell gondolnunk - a falu paraszti rétegéhez kapcsolódott, néha oly közel kerülve hozzá, hogy beleolvadt bizonyos időszakokban. Ez a folyamat az elsőgenerációs iparosoknál jól nyomon követhető, amikor az ipari tevékenységet felváltva végzik a mezőgazdasági munkákkal. Azon szakmák képviselői, akik viszont foglalkozásuknál fogva a falu elitjét szolgálták ki - itt elsősorban a szolgáltató- ipar képviselőire kell gondolnunk - inkább próbáltak a falusi elitbe integrálódni. A falusi kisiparosok többgenerációs rétegét külön csoportba vehetjük, ugyanis ők mind életmódjukkal, családi munkaszervezetükkel, a szakmai, házasodási endogámiájukkal, valamint az iparos lét tudatos megformálásával kiválnak az imént említett két iparos rétegcsoportból. 1 KOTICS József-MAGYARI Márta 1990. 355. 2 SZABÓ László 1993. 201. 2. Elsőgenerációs iparosok Az elsőgenerációs iparosok felszaporodása a XX. század elején a lábbelikészítő iparban azt a folyamatot mutatja, ahogyan a paraszti túlnépesedés következtében kialakult földéhség enyhítésére az iparban próbáltak megélhetést találni. A kényszerűségből az iparba átkerült réteg nem válik „öntudatos iparossá", mert mindig azt a pontot kereste, hogyan tudna visszakerülni a parasztság kötelékébe. Az endrődi lábbelikészítők osztályozását a rendelkezésre álló adatok alapján 1873-tól tudjuk elvégezni. Az 1873-ban megalakult Ipartársulat alapító tagjai a céhekből származó és a mesterségbe családi hagyományaik folytán bekerülő (az apa mesterségét folytató) személyekből állt. A rövid életű Ipartársulat, mely helyi tekintetben nem sokat változott a céhes formához viszonyítva, szervezi magát Ipartestületté. Az ipartestületben a vezető réteg természetesen a céhes hagyományokon nevelkedett és anyagilag megerősödött dinasztikus iparoscsaládokból került ki. A legidősebb csizmadia, id. Juhász Imre lett a jegyzője, Dinya Vilmos3 szabómester lemondása után az Ipartestületnek. Alelnöknek, az ugyancsak nagy tekintélyű Turcsányi Imre csizmadiamestert választották. Az első tanonclajstrom alapján (1893-1910)4 megállapítható, hogy a csizmadia és cipész iparba kerülő tanoncok száma 153 fő, melyből 24-en az apjuk foglalkozását választották, a más jellegű iparos foglalkozású apáknak csupán nyolc gyermeke választotta ezeket a szakmákat. Az elsőgenerációs iparos tanoncok száma ebben az időintervallumban 121 fő, melyből 76 fő csizmadiának és 45 fő cipésznek tanult. Az elsőgenerációs lábbelikészítők névvizsgálatából megállapítható, hogy az 1930-as évek iparos névsorában csupán 30%-ukat jelölik mint önálló iparost. Ebből a számadatból arra következtethetünk, hogy az elsőgenerációs iparosok nagy része nem vált olyan tőkeerőssé, hogy önálló ipart működtessen, csupán mestere mellett dolgozott segédként, vagy pályaelhagyóként visszakerült a falu paraszti rétegébe. Szakmai tudását alkalomszerűen vagy időszakosan kamatoztatta, és javításokkal, foltozásokkal egészítette ki mezőgazdasági jellegű keresetét. Az elsőgenerációs iparosok műhelyeinek tanulmányozásánál megállapíthatjuk, hogy a szakmával kapcsolatos elnevezé3 Dinya Vimos nagyapja Dinya János volt, aki 1868-ban az endrődi szabó-szűcs céhnek az alcéhmestere. 4 Tanonclajstrom 1893-1910. 315
