Gecse Annabella et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 18. (Szolnok, 2009)
Néprajz - Gecse Annabella: Munka és munkanélküliség egy közösség értékrendjében
Tisicum XVIII. A fenti társasmunkák valamennyi formája mellérendeltségi viszonyon alapult, vagy ha nem is, annak tekintették a viszonyt a munkában résztvevők. Az alárendeltségi viszonyon alapuló munkák legjellegzetesebb típusát Baracán az aratáshoz köthetjük. Mivel viszonylag sok volt a nagy földön gazdálkodó család, sokan fogadtak aratókat, leggyakrabban aratópárt, ritkábban a pár valamelyik „felét”. Az aratók kivétel nélkül részért dolgoztak, „a tavaszt kilencedébe, a búzát (őszit) tizedébe aratták." Az aratók termését már a kévékből összerakott keresztek formájában megjelölték, ha nem is hordták külön, a géplésnél a gazdáé után, attól elkülönítve került sorra. Az aratók munkájához hozzátartozott, hogy a géplésnél is ott voltak, leginkább a gazdasszony személyét helyettesítették, aki ilyenkor főzött. (A hordásnál nem kellett ott lenniük). Ha az aratópár nem egy családból való volt, akkor a részt úgy osztották el egymás között, hogy a félkezes kicsit több mint 1/3 részét, de még nem felét kapta meg. A bérmunka fejlettebb formájával, a bandában aratással Baracán soha nem lehetett találkozni. Az alárendeltségi viszonyon alapuló munkák nagyobb csoportját alkotják a ledolgozásként, tehát valami (általában más munka) ellenértékeként végzett munkák. Ezek közé sorolható az az eset, amikor az özvegy elszegődött félkezesnek valamelyik nagyobb gazdához, hogy munkájáért munkával fizetve az ő búzáját is arassa le. Ilyen esetekben mindig az özvegy volt a jelentkező, aki felajánlotta a ledolgozást. Itt tulajdonképpen - hasonló földnagyság esetén - egyforma értékű munkákról volt szó, de a munka mégis csak az egyik félnek volt érdeke. Azoknak a kisebb földű birtokosoknak, akiknek földjük megműveléséhez nem volt megfelelő felszerelésük, nagyobb gazdák szántották fel a földjét, és ezért a munkáért fizetségként munkát kértek. Az 1930-as évek végén a ledolgozás alkalmait megszaporította, hogy három nagyobb gazda vetőgépet vett, és hogy ne maradjon kihasználatlan, másoknak is szívesen eljártak vele vetni - cserébe valami olyan munkáért, ami éppen sürgős volt. A ledolgozás egy következő formája: a részes művelés nagyon elterjedt volt Baracán. Részes művelésre a nagyobb gazdák egyköblös (kb. egy magyar hold) darabokat adtak, nagyon gyakran az aratójuknak, de nem tették függővé az aratás vállalásától, és fordítva sem. A felesben művelt földbe legtöbb esetben kukoricát ültettek. A termény feléért a feles földet vállalók az összes munkát elvégezték. A fenti munkaszervezeti formák egyikébe sem illeszthetők az olyan munkák, amelyek elvégzését egyáltalán nem tartják számon, nem számítanak a visszasegítésre. Ezek a munkák alkalomszerűek, leggyakrabban szomszédok között fordulnak elő. Pl. ha eső várható, az asszonyok általában átmentek szomszédasszonyuknak segíteni, hogy eső előtt befejezzék a munkát. Ugyanilyen segítséget jelentett a már említett földszomszédi viszony. Szinte feltűnően hiányoznak a munkaszervezeti formák közül a kalákaszerű munkák. Adatközlőim ezt azzal magyarázzák, hogy a baracaiak általában túlságosan törekedtek arra, hogy minél több földjük legyen, és az ezért egyre többet dolgozó családoknak nem maradt idejük másokra, egymásra figyelni, mindenki csak a maga munkájára, mert csak a saját gyarapodására koncentrált. Az 1960-as évekig a falu történetét annak lakói határozott vonalú fejlődésként, előrehaladásként élték meg. Talán a fentiekből is látható, hogy értékrendjüknek, mások megítélésének központi, ha nem épp a legfontosabb eleme volt a munka. A szigorúan kontrollált, elvárt családmodell gyerekszáma, a háztartás, a gazdaság felszerelése, az állatállomány haszonelvű gyarapítása-apasztása egyformán a minták által kijelölt felemelkedés szolgálatában állt. Ennek az emelkedésnek „csak” jele volt a lakóház külseje és belseje, hasonlóan a ruházathoz. Amivel mindezt elérhetőnek vagy legalább megközelíthetőnek gondolták, az a munka volt, persze nem minden rendszer nélkül. Köztudott, ha nem is gyakran hangoztatott, de tényszerű ismeretek vonatkoztak arra, mi az, amit bizonyos munkával el lehet érni, és mi az, amire semmi esély nincs. Mindez természetesen társadalmi réteg és anyagi erő függvénye volt. A munkának ez az általános értékmérő szerepe áthúzódott a második világháború utáni, a korábbi viszonyokat bomlasztó időszakba is. Sok más mellett, de nem mellékesen ez volt az egyik oka a mezőgazdasági szövetkezet feltűnően sikeres gazdálkodásának is. Ugyancsak összefügg ezzel a szövetkezet - mint saját erőből elért siker - erőltetett megszüntetése, beolvasztása egy nagy állami gazdaságba, és az ezt követő, a paraszti lakosságot tekintve végzetes elköltözési hullám és elöregedés. Természetesen ilyen folyamatok soha nem, esetünkben sem egyik napról a másikra következtek be, a mai állapothoz vezető út néhány évtizedig tartott. Ebben az időben keletkeztek azok a különálló lapokra írott feljegyzések, amelyek tulajdonképpen egy-egy szocialista munkabrigád formájában elvégzett munka résztvevőit örökítették meg. Az összeírások, névsorok semmilyen szempontból nem tekinthetők teljesnek, sajnos csak töredékét képezik egy valamikor bizonyára teljességre törekvő számbavételnek. A feljegyzéseket idáig készítőjük őrizte, ma már csak kérésemre őrzi. Esszenciálisán tömöríti a munkához való viszonyulásban bekövetkezett változásokat az összeírások sorsa. Miután aktualitásuk letelte után is készítőjük még mintegy két évtizedig megőrizte a papírlapokat, két évvel ezelőtt megsemmisítésre ítélte mindet, mondván: „már nem számít, mindegy, senkit nem érdekel”. A névsorokban szereplők a feljegyzések készítésének idején 60-70 évesek voltak, nagy többségük ma már nem él. A következőkben a különálló lapokból általam kialakított időrendben közlöm a feljegyzéseket. Az írásmódon nem változtattam, a szövegben szereplő esetleges helyesírási hibákat, szlovakizmusokat, ugyanazon nevek többféle változatát, olykor szlovák, olykor magyar formáját, máskor a ragadványnevekkel kiegészített alakját (utóbbit zárójelbe tettem) is mind meghagytam. Az összeírásokon mindössze annyit változtattam, hogy - az áttekinthetőség kedvéért - azokat a névsorokat is sorszámmal láttam el, amelyek eredetileg nem voltak sorszámozottak. 304
