Gecse Annabella et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 18. (Szolnok, 2009)
Néprajz - Gecse Annabella: Munka és munkanélküliség egy közösség értékrendjében
Tisicum XVIII. a kor szerinti munkamegosztás alapján oszlott meg. Tehát az alkalmi együttműködést a kor szerinti munkamegosztáson kívül az jellemezte, hogy a többiek elfogadták, sőt javasolták egy köztiszteletben álló asszony irányító szerepét. A társasmunkák megléte, egy részüknek a munka elvégzésén túlmutató szerepe már az eddigiekből is kitűnik. Azok, amelyek társas formáját a gazdasági szükség okozza, feltűnően hiányoznak a családi munkák sorából. Gazdasági szükség miatt öltött társas formát a hordás, amelynek során a családi gazdaságok kettesével szövetkeztek. A szövetkezés területi elvű volt, de a családok gazdasági helyzete ugyanilyen meghatározó szempont volt. Olyan családok szövetkeztek, akiknek kb. azonos nagyságú földdarabjaik ugyanazon dűlőkben, egymás szomszédságában feküdtek. Ennél fogva eleve kizárt volt pl. nemesiben és parasztiban birtokló gazda szövetkezése. A gazdasági szükség itt valójában a munkaidő lerövidítését, megfelezését jelentette, mert ebben a formában két szekérrel lehetett a termést hordani. Mialatt az egyik gazda rakta, a két asszony pedig adogatta a kévéket, a másik gazda a megrakott szekeret hajtotta a rakodó felé. Ott legény fia vagy még jó erőben lévő apja segített neki lerakni. A kazalrakás majd - közülük - annak a feladata volt, aki legjobban értett hozzá. Tehát a munkát társas formáján túl nemek szerinti és záró fázisában technológiai munkamegosztással lehet jellemezni. Még erősebb gazdasági szükség hozta létre a géplés társas formáját, tekintve azt, hogy ehhez sem elegendő munkaereje, sem cséplőgépe nem volt egyetlen családnak sem. A falu tulajdonában két cséplőgép volt, a nagyobb a „parasztoknak”, a kisebbik a „nemeseknek” gépelt. A géplés munkafolyamatának részmunkái csak annyiban voltak specializáltak, hogy kialakult annak rendje, ki melyik részmunkára a legalkalmasabb. A későbbiekben ehhez a rendhez mindig ragaszkodtak, de valójában bárki bármelyik munkát el tudta volna végezni, esetleg több erőfeszítés árán vagy nem olyan elfogadott módon. A géplés során három férfira volt szükség a kévéskazalnál, közülük kettő szétszedte, egy továbbadta a kévét. Férfi volt a kévevágó a dobon is, aki az „étető” asszony kezébe adta a szétrázott kévét. Öt férfi dolgozott a szalmakazalnál, hárman adogatták (felrakták a futószalagra), ketten kazallá formázták a szalmát, két férfi tartotta a zsákokat a dob alatt, ezekbe ment a szem a cséplőgép nyílásán. Négy asszony is dolgozott a dob alatt: kettő a pelyvát, kettő a töreket hordta el. Három férfi kellett még a befejező munkafázishoz, ők rakták össze a zsákokat, majd ők rakták szekérre, mikor haza akarták vinni. Tehát a géplés munkájához 19 emberre volt szükség, ez azt jelentette, hogy legalább kilenc házaspárnak kellett ehhez a munkához ösz- szefognia, de általában ennél kevesebb család szövetkezett, mert legtöbbjüknek volt felnőtt, már munkabíró fia, lánya. A géplés során végig mindenki megmaradt a feladatánál, csak az étetőt szokták felváltani a pelyva- vagy törekhordó asszonyok valamelyikével.21 Hogy ki kivel szövetkezett a géplés idejére, ezt is földje nagysága határozta meg, hiszen az nem lett volna gazdaságos egy kisföldű embernek, ha a nagygazda termésének géplését végigdolgozza. Egyetlen állandó személy volt ezekben a csapatokban: a gépész. Ő a falu kovácsa volt, géplés során mással nem foglalkozott, csak elindította, felügyelte a nagyobbik gépet, a nemesek munkájánál nem volt ott. Munkájáért megegyezés szerinti „részt”, terményrészt kapott. Ebbe a csoportba sorolható a disznótor is, mert ennek formája is gazdasági szükség következtében társas, de a szerveződés alapja ebben az esetben nem a birtoknagyság, hanem komaság, szomszédság, rokonság (testvérek, szülők). Az együttműködés formája olyan volt, hogy a munkában csak a felnőttek szövetkeztek, de a vacsorákon mindig ott voltak a teljes családok, sőt ma is így van ez. Csak asszonyok munkáját érintette, de ugyanúgy gazdasági szükség hozta létre a társas formáját a szövés kezdetét jelentő felvetésnek. Erre a munkára komaasszonyok szövetkeztek, esetleg keresztanya a keresztlányával. A társasmunkák - az alkalmak számát tekintve - talán legnépesebb csoportját azok a munkák alkották, amelyek társas formája a szórakozás miatt alakult ki. A munka ilyen alkalmakkor valójában csak a „bandázás” ürügyéül szolgált, az elsődleges cél a szórakozás volt. A fonó, a kukoricafosztó, az 1940-es évektől pedig a hímzés tartoztak ebbe a csoportba. A fonás, majd a hímzés megnevezésével: bandázás is jelölte az elsődleges funkciót. Mindkét munka kapcsán a téli időszakban, elsősorban farsang idején találkoztak esténként a fiatalok. A XX. század elején egy-egy ilyen időszakra kibérelték egy-egy özvegy házának egy helyiségét, ez volt a fonóház. Később a lányos házaknál gyűltek össze. Azt, hogy a szórakozásnál is fontosabb céljuk volt ezeknek az alkalmaknak a lányok-legények találkozása, jelzi, hogy mindig ott voltak a fonóházban a legények is, sőt az is erre utal, hogy a lányok is, legények is korcsoportok szerint alkották bandáikat. A fonás társas jellege a házasságkötés után annyiban maradt meg, hogy a komaasszonyok átjártak egymáshoz a fonnivalóval, de ez már csak két-három asszony közös munkáját jelentette. A kukoricafosztás kerete más volt, ennél felnőttek is jelen voltak, mert mindenki kukoricáját közösen fosztották, általában egy este elég volt egy családéhoz, és mindig az adott háznál dolgoztak. A falubeli fiatalok társas összejöveteleinek kereteit ezek a munkák majdnem teljesen ki is töltötték, rajtuk kívül csak az ünnepek előtti bálokkal bővebb a pusztán szórakozást szolgáló összejövetelek sora a munkával összekapcsolt alkalmakénál. 21 A géplés munkaszervezeti formájának baracai változatát Szabó László is felhasználja és idézi munkájában. SZABÓ László 2005.400. 302
