Gecse Annabella et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 18. (Szolnok, 2009)
Néprajz - Porkoláb Péter: Parasztság és agrárhelyzet Magyarországon Tiszadob példáján 1945–1975
Néprajz nikus, főiskolai, egyetemi végzettséggel rendelkező csoport. A tsz-ek is megváltoztak, az addigi, főleg kézi munkaerőre épülő ágazatokat kezdték visszaszorítani, felszámolni, Tisza- dobon pl. a zöldségkertészetet és a szőlőtermesztést teljesen felszámolták ebben az időben a tsz-ben, és helyüket átvették a maximális gépesítést igénylő ágazatok. A gyümölcstermesztés és az állattenyésztés ágazatok maradtak meg, ahol továbbra is szükség volt a nagyarányú kézi munkaerőre. 1975-ben a tiszadobi termelőszövetkezetben beindult az IKR (Iparszerű Kukoricatermesztési Rendszer) működése, ami jelentősen háttérbe szorította a kézi művelést a szántóföldeken a gépivel szemben. A gépesítés, az iparszerű termelés megjelenése és fokozása következményeként a termelőszövetkezetben a régi brigádok, munkacsoportok nagy része megszűnt, és így az emberek a fizikai együttlét fellazulásával kezdtek egyre inkább eltávolodni egymástól. Összegzés Tiszadobon a parasztság és agrárvilág szempontjából legfontosabb említendő dolog, hogy 1945 előtt a falu szinte teljes lakossága paraszti sorban, mezőgazdasági munkából tartotta fent magát nagyrészt földnélküli és sok esetben nincstelen uradalmi cselédként. Az 1945-ben meginduló egyéni gazdálkodás a mezőgazdaságban nem tudott megszilárdulni, mert a nagypolitika, az ország politikai vezetése kiszámíthatatlanul rángatta a falusi lakosságot saját politikai igazuk érvényesítésének beigazolására ide-oda. 1959-ig zajlott ez a visszanézve fejvesztett dolognak tűnő vita és harc az egyéni és a közös gazdálkodás működtetése, előnyben részesítése között. A kiszámíthatatlanságot a paraszti, falusi lakosság sínylette meg a legjobban. Az 1959-től 1962-ig zajló tsz-esítés - bármily nehezére is esett a falusi lakosságnak - mégis később elhozta a gyarapodás lehetőségét. Az állam lehetőséget adott a falusi termelőszövetkezeti lakosságnak a háztáji gazdálkodásra, mely gazdaság második anyagi forrásként jelent meg a fizetés mellett. Ez a második anyagi forrás, mondhatjuk, a teljes jövedelem 50%-át tette ki azoknál, akik ezt intenzíven végezték, így erőteljesen támogatta e családok anyagi mozgásterét. Ez a plusz jövedelem adott lehetőséget az ún. extrák megszerzéséhez, a városi lakások szintjére való felzárkózáshoz, ez adott lehetőséget a megtakarításra, a gyerekek támogatására. A háztáji gazdaságot tarthatjuk annak a dolognak, ami - esetünkben a tiszadobi - a paraszti földműves lakosságot kiemelte a kicsiny vályogházak közül, és megnyitotta a fejlődés lehetőségét a falusi emberek számára. A háztáji gazdaság adta lehetőségek és gyarapodás ellenére a tsz-ben dolgozók magukat sok esetben mint cselédek definiálták, utalva az uradalmi időkre. Tsz-parasztként a szövetkezeti vezetők parancsainak voltak alávetve, ezt a közös gazdaságot soha sem érezték magukénak. Egyetlen dolog változott meg igazán, ami mindenkinek szabadulást nyújthatott a nehéz mezőgazdasági munkából: a városra, a „könnyebb életbe” való elköltözés bármikori lehetősége. A 60-as évektől, a végleges szövetkezetesítéstől a paraszti hagyományokon alapuló munkamódszerek, szokások erőteljesen éltek tovább a faluban, a szövetkezetben ugyanúgy, mint a háztáji gazdaságokban. A szövetkezetben ezt a folyamatot az 1970-es évek közepéig figyelhettük meg, amikor a régi paraszti származású vezetést és dolgozói réteget felváltotta egy új, képzett vezetői, illetve dolgozói réteg. A kézi munkaerőt igénylő munkaterületeket egyre inkább kiszorították, a lovas fogatokkal végzendő munkákat átvették a traktoros vontatók, a régi baráti, szomszédi alapon kialakult brigádokat megszüntették, szétverték, egyre inkább kezdett fellazulni, szétesni az akkorra megerősödő szövetkezeti lehetőségekhez alkalmazkodó tsz-paraszti társadalom. A mezőgazdaság erőteljes iparosítása is elősegítette mindezt, mert a képzetlen, idősödő tsz-tagok, akik még hagyományos paraszti gazdálkodást is folytattak, és erre alapozva kezdték és végezték szövetkezeti munkájukat is, nem tudtak alkalmazkodni, és már nem is volt paraszti tudásukra szükség a modern, tudományos gazdálkodási és gazdasági módszerek között. Ahogy a termelőszövetkezetből kiszorult a megmaradt paraszti hagyományokra épülő gazdálkodási rendszer, teljesen a háztáji gazdálkodásra korlátozódott a hagyományos módszerek, rendszerek, eszközök ismeretanyagának részleges tovább élése és töredékekben való átadása. Leginkább a közösen végzett munkafázisokban maradtak meg, és ott volt lehetőség átadásukra is, ahol a nagycsalád, szélesebb rokonság vagy szomszédok, barátok egymás segítségét igénybe véve tudták csak az adott munkát maradéktalanul elvégezni. Ilyen kiemelt munkák voltak a településen kukorica törése és hazaszállítása, krumpliszedés, szüret és a disznóvágások alkalmai. Kevés olyan család akadt, akik a 70-es években ezt a fajta értéket, már ami a paraszti hagyományokra, munkamódszerekre utal vissza, igazán értéknek is tekintette. Akik mégis, azok nem tudatosan, hanem egyszerűen a gazdálkodás fenntartása és működtetése közben őrizték meg és adták tovább ezt a fajta tudást. A 70-es évekre legjellemzőbb gondolat volt talán a következő: „bolond, aki paraszt akar lenni a mai világban”. 287
