Gecse Annabella et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 18. (Szolnok, 2009)
Néprajz - Szilágyi Miklós: Gazdák és mezőgazdasági munkások (Szócikkek egy tervezett, de soha el nem készülő társadalomnéprajzi lexikonból)
Tisicum XVIII. presztízsnövekedéssel járt: már nem számított —nek. parádéskocsis: Inkább úri birtokosok, mint vagyonos parasztgazdák által foglalkoztatott családos férfi -*• cseléd, aki nem vett részt a mezőgazdasági munkákban, kizárólagos feladata gazdájának (és az ő vendégeinek) falun/városon belüli és távolsági fuvarozása-szállítása a rendszerint díszes és kényelmes hintószerű lófogatú járművön. E munka, bár könnyebb és kényelmesebb volt a folyamatos mezőgazdasági munkavégzésnél, speciális képességeket és készségeket feltételezett, ezért kiemelten felelősségteljes és bizalmi állásnak számított: az alkalmazó is, az uradalom/gazdaság többi alkalmazottja is az uraság „belső emberének” tekintette a —t. Ami kivételes megbecsülésben, a hosszú távú alkalmaztatás (rendszerint kimondatlan) ígéretében nyilvánult meg, a cseléd-társak részéről viszont irigykedést és tartózkodást válthatott ki. Annak ellenére, hogy a cselédek között „rangos személynek” számított, a hintóba fogott, tetszetős küllemű 2-4 ló gondozása, teljes körű ellátása is feladata volt a gazdaság munkaállatainak tartására szolgáló istállótól elkülönített, szebb és jobban felszerelt istállóban. Ehhez a munkához nem feltétlenül biztosítottak számára az ő utasításait teljesíteni kész segítséget, sőt ott is kellett aludnia a lovai mellett, ugyanúgy, mint az állatokkal bánó más cselédeknek. Mivel a lovak és a hintó külleme elsődlegesen az úri presztízs kinyilvánítását, a társadalmi helyzet megkövetelte reprezentációt szolgálta, a ~ úri foglalkoztatói arra is gondot fordítottak, hogy a hintó „tartozékának” tekintett „belső cselédjük” jó megjelenésű, gondozott külsejű és jólöltözött legyen. Ezért megkövetelték, hogy személyszállításkor ünnepi jellegű öltözetet viseljen „munkaruhaként” - gyakran „egyenruhára” emlékeztető öltözéket is biztosítottak a számára.27 részesmunka: A mezőgazdasági bérmunka feudális eredetű bérezési formáját mind a parasztgazdaságokban, mind az úri birtokon/uradalmakban a XX. században is továbbéltető, „teljesítménybér” jellegű változata: a parasztmunkás nem pénzbért kapott, hanem a munkája eredményeként létrejött termékből/termésből kapta meg a szokásjog által szentesített és eseti alkuban megerősített részét. Azaz: tizedét-tizenkettedét az aratás esetében, három-öt százalékát gépi csépléskor, nyolcvanadát a szelelőrostával végzett gabonatisztításkor - a végzett munka és a termék tömegjellegétől függően a helyi hagyomány és az eseti alku által szabályozott hányadot. Legáltalánosabb volt a — az -> aratómunkás és -> cséplőmunkás megállapodásokban (mindaddig, míg a gabonafélék betakarításában meghatározó maradt a kézi munka). Mert ez a bérezési forma rendszerint a -> részesműveléssel is összekapcsolódott, az ilyen részes- vállalkozások” révén volt előteremthető a parasztmunkás tömegek számára a család évi kenyere és a háztartásban felnevelődő néhány állat takarmánya. 27 KISS Lajos 1981.1.130-134. részesművelés: A nagy kézimunka igényű kapáskultúrák (legjellemzőbben a kukorica, olykor és helyenként más kapások, illetve zöldség- és fűszernövények) művelésére mind a módosabb parasztgazdaságokban, mind az úri birtokon/ uradalmakban, sőt még a szocialista korszak termelőszövetkezeteiben is széltében alkalmazott feudális eredetű, a parasztmunkás érdekeltségét előtérbe helyező bérmunkaforma. Miután a tulajdonos a saját vetőmagjával bevetette a földjét, a betakarításig szükséges minden munka (többszöri kapálás és egyéb veteménygondozás, majd betakarítás) elvégzése a —t vállaló kötelessége volt, amiért a termés hagyomány által szabályozott részét - leggyakrabban a harmadát - kapta meg munkabérként. A kiegészítő részmegállapodások (a munkás részesedhet-e vagy nem a szegély- és köztes növények terméséből, illetve a melléktermékekből; mivel kell kompenzálnia a munkásnak, ha a tulajdonos a munkáját gyorsító könnyítéseket nyújt a számára stb.) szintén a hagyomány által befolyásolt eseti alkuban formálódtak ki. Bár országszerte a -> harmadosság volt a legjellemzőbb, viszonylag elterjedtnek tekinthető a munkás számára kedvezőbb „ötből kettő” részesedés, a munkaerőtúlkínálat következtében pedig a negyedes és ötödös részelés is terjedőben volt, különösen a két világháború között. A szocialista korszakban az egyéni érdekeltséget jobban biztosító, a „munkaegységen” alapulónál hatékonyabb munkaszervezési, egyszersmind bérezési formának tekintették a termelőszövetkezetek a —t, mely főleg a nagy kézimunka igényű, nem gépesíthető kertészeti kultúrákban terjedt el.28 summás: Olyan mezőgazdasági bérmunkás, aki készpénzből és terményből, valamint élelmi cikkekből összetevődő bérért több hónapra - rendszerint a teljes tavaszi-nyá- ri-őszi idényre - szegődött el az állandó lakóhelyétől távoli uradalomba, ahol -*• bandaszervezetben vegyes mezőgazda- sági munkát végzett, és alkalmi szálláson lakott. Társadalmi helyzetét és életformáját tekintve félig -> uradalmi cseléd, félig viszont falusi szegényparaszt volt, azaz fele életét uradalmi pusztákon, fele életét falusi/kisvárosi otthonában élte le. A —toborzást az uradalom megbízása alapján a sum- másgazda télen végezte. Egy-egy banda, mely leggyakrabban 40-50 munkapárból állt, állandósult munkaszervezetet jelentett, s benne 16-17 éves kortól a legények és a felnőtt férfiak egész részesnek, az asszonyok, valamint a fiatal fiúk fé/részesnek számítottak. Ám az aprócska gyermekek is a bandával tartottak, és őket is - mint a felnőttek segítőit - munkára fogták, így biztosítván a mezőgazdasági munkába való belenevelődésüket. Az uradalomba való utazást (ugyanígy a visszautat) rendszerint bérelt vasúti teherkocsikkal oldották meg, amit kifizetett ugyan a —oknak a munkáltató, de rendszerint különmunkát kívánt meg érte. A —banda alkalmi szálláshelyéül rendszerint az uradalom valamelyik seb28 BALASSA Iván 1955.187-224. 268
