Gecse Annabella et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 18. (Szolnok, 2009)
Néprajz - Szilágyi Miklós: Gazdák és mezőgazdasági munkások (Szócikkek egy tervezett, de soha el nem készülő társadalomnéprajzi lexikonból)
Néprajz így az egy személy őrizetére bízott terület is számottevően eltérő nagyságú volt. A ~ elnevezése vagy az őrizetére bízott növényre vagy a határrészre utalt (szőlőcsűsz, dinnyecsősz, kukoricacsősz, illet ve nyomási csősz, kertcsősz, ártéri csősz stb.). Bár a XIX. század vége óta mezőrendőri törvény is szabályozta a ~-ök jogait és kötelességeit, mind bérezésükben, mind az alkalmazóikhoz való viszonyban, mind a kártételen, lopáson értekkel szemben érvényesítendő intézkedéseikkel kapcsolatos jogukban és kötelességükben inkább a helyi jogszokások voltak az iránymutatóak. Elvárták pl. a földtulajdonosok a —tői, akinek járandóságába a munkája helyszínén lévő csőszöázban való lakhatás is beletartozott, hogy éjjel-nappal a rábízott területen tartózkodjék, rendszeresen „járőrözzön”, s egyezményes jelek segítségével tudassa is a gazdákkal, hogy időközönként ellenőrzött. Ha ugyanis rá tudták bizonyítani a figyelmetlenséget, a hanyagságot, tartozott megtéríteni az ismeretlen személy által okozott kárt. Ezt a nehéz fizikai munkát nem, csak folytonos járkálást, figyelést igénylő feladatot általában idősödő vagy kis mértékben rokkant férfiak vállalták. Az erkölcsi feddhetetlenség nem volt feltétlen követelmény a —ökkel szemben. A parasztok úgy vélekedtek: az ifjú korában lopásért esetleg börtönt is viselt személy jobban kiismeri magát a tolvajok praktikáiban, tehát - előéletétől függetlenül - „jó” ~ lehet.11 dézsmás: Az Alföld középső részén, főképp a Nagykunságban a -> részesművelő (azaz a -*• harmados, illetve „ötből kettő” arányban részesedő) neve. A gazda és —a között rendszerint állandósult (olykor generációkon átívelő) viszony alakult ki: az alkalmi munkákat kereső „szegényember”, aki legénykorában — cseléd volt egy gazdánál, amikor ezzel az életformával szakított, évről-évre -+ aratómunkása lehetett, és ezzel együtt járt a részes kukoricaművelés lehetősége, valamint egyéb napszámos munkákra is bizton számíthatott a gazdájánál.12 vállalkozás, különösen a dinnyetermesztésre kedvező esztendőkben, viszonylag jól jövedelmezett, így ezek a kétkezi munkás vállalkozók a két világháború között gyorsabb ütemben vagyonosodtak, mint egyéb parasztmunkás rétegek. Polgári ízlés szerint átépítették tehát falubeli házaikat, kezdték megtagadni parasztos szokásaikat, vándorló életmódjukat és hagyomány szabályozta munkarendjüket viszont nem adták fel. Bár némileg módosult, a második világháború után is folytatódott a —életforma: állami gazdaságokkal, téeszekkel kötötték feles szerződéseiket.13 dohánykertész, dohányos, gányó, kukás: Speciális kertészeti szakismerettel rendelkező, kizárólag dohánytermesztéssel foglalkozó parasztmunkás, egyszersmind korlátozott önállóságú kisvállalkozó. Az -» uradalmi cselédeknek az 1851. évi állami dohánymonopólium bevezetése után kialakult olyan foglalkozási csoportja, amelyiknek a dohány- termés mennyiségétől és minőségétől függött a bérezése. Vagyis —ek nem cselédbérért és éves szolgálatra kötelezve vállaltak munkát az uradalmakban, hanem a megtermelt és hivatalosan értékesített dohánynak rendszerint fele haszna jelentette a keresményüket. A munkaviszonyuk tehát inkább a -*• részesművelésre, mint a mezőgazdasági bérmunkára hasonlított. A —k mind a parasztoktól, mind az uradalmi cselédektől öntudatosan megkülönböztették magukat, speciális szaktudásukra és viszonylag magas, egyszerre megkapott készpénzjövedelmükre hivatkozván. Mivel a dohány- termesztésben az egész családnak részt kellett vennie, a rokon-családok között pedig a kölcsönös segítségnyújtás is elkerülhetetlenül szükséges volt, a —foglalkozás jellegzetes életforma és mentalitás hagyományozódásával járt együtt. Ez pedig a parasztkultúrán belül sajátos színt biztosított a —k szokásainak, folklórjának.14 dinnyés: Dinnyetermesztő kisvállalkozó, aki egy idényre ->• fe/esóér/őként szegődött el nagybirtokra vagy módosabb parasztgazdaságba. A —kisvállalkozás, egyszersmind életforma elsősorban a dél-hevesi Csány és néhány szomszéd község földnélküli, kisföldű lakosságára a XIX. század második fele óta, s különösen a XX. században volt jellemző. Az itteniek munkahelykereső vándorlásai hovatovább az egész országra kiterjedtek: e néhány falu kora tavasztól késő őszig szinte elnéptelenedett. A ~ ugyanis családostul a 10-15 holdnyi bérelt földjén a magával vitt bútorokkal, háztartási eszközökkel úgy-ahogy berendezett földkunyhóban lakott, s néhány állatból álló „háztáji kisgazdasággal” is rendelkezett. Az igen munkaigényes, az érés idején pedig folyamatos felügyeletet igénylő növény gondozásában a család minden tagja részt vett - még a serdülő gyermekek is. E családi kisembervásár: A mezőgazdasági bérmunkások, idénymunkások és az ipari-építőipari vándormunkások gyülekező- és szegődtetési helye, illetve maga a munkát kereső, foglalkoztatóra váró embertömeg a városok, nagyközségek valamelyik központi terén. A kapitalizmus kori alföldi mezővárosok —ai voltak a legjellemzőbbek, melyek különösen újév táján, az éves -> cselédek szegődtetésekor, valamint későtavasz- szal-koranyáron, az -» aratómunkások, a -*■ cséplőmunkások toborzásakor vonzottak igen sok munkát kereső -> kézkezi munkást. Más időpontokban azok kerestek munkát az —on, akik a részes munkavállalásból (azaz az aratásból- cséplésből) származó jövedelmüket ->• napszámos munkával szerették volna kiegészíteni. A nagyvárosokban, így Budapesten is voltak (és vannak) olyan terek (a két világháború 11 kiss Lajos 1981.1. 245-260. 12 SZILÁGYI Miklós 1994. 13 BOROSS Marietta 1959. 14 TAKÁCS Lajos 1964.; DOBROSSY István 1978.; LÁBADI Károly 1983. 263
