Gecse Annabella et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 18. (Szolnok, 2009)
Néprajz - Szilágyi Miklós: Gazdák és mezőgazdasági munkások (Szócikkek egy tervezett, de soha el nem készülő társadalomnéprajzi lexikonból)
Néprajz 1/10-éért—1/12-éért vállalkozó idénymunkás. Az aratást a saját parasztgazdaságban is csak két-három, nem azonos nehézségi fokú részmunkát magára vállaló személy együtt tudta elvégezni. Két személy együttműködése az Alföldön és peremterületein, a Felföldön és Észak-Dunántúlon volt jellemző: a férfi volt a kaszás, aki be is kötötte a kévéket, a nő vagy fiatal fiú pedig a markot szedte, és kötelet is készített. A Dunántúlon és Északkelet-Magyarországon három személy (férfi kaszás, nő marokszedő és férfi kévekötő) együttdolgozását tekintették ideális munka-kooperációnak. Helyenként előfordultak az aratás részfeladatait még tovább tagoló 4-5- 6 tagú —csoportok is. A munkaszervezés elve minden kooperációs megoldás esetében azonos volt: a nagyobb fizikai erőkifejtést megkívánó férfimunkából és a „segédkezésnek” tekintett női-/gyermekmunkából szerveződött az együttes munkavégzés. Ez az elv érvényesült a béraratásra vállalkozó, az uradalmakba és nagyobb parasztgazdaságokba elszegődő ~ok -»• bandáinak megszervezésekor is: bármilyen nagy létszámú volt az aratásra vállalkozó csapat, két vagy három személy helyi hagyomány szentesítette együttdolgozása jelentette az alapegységet. A bandának a (XIX-XX. század fordulója óta törvényben előírt, a hatóság által megkövetelt) írásos munkaszerződése szövegszerűen rögzítette, hogy hány aratópárt kell kiállítani, noha csupán a férfiak számítottak vállalkozónak, s ők egészrészesek voltak, a nők pedig csak félrészt kaptak a banda közös keresményéből. Az aratás, kiegészülve a szintén -> részesmunkának számító cséplőgépes csépléssel, a második világháború utáni korszakig az agrárszegénység nagy tömegeinek biztosította a megélhetését. Mindazok, akik egész évre nem akartak vagy nem tudtak elszegődni -> cselédnek, e nyári idénymunkával keresték meg családjuk számára az egész esztendőre elegendő kenyérnekvalót.6 banda: A parasztmunkások munkavállalásának olyan szervezeti egysége, mely a munkatevékenységek összehangolását és az összteljesítmény alapján fizetett munkabér részarányos szétosztását volt hivatva biztosítani. A munkáltató és a ~ tagjai között a bandagazda teremtette meg a kapcsolatot: ő egyezett meg a bérezési- és munkafeltételekben, és felelősséget vállalt az „egy mindenkiért, mindenki egyért” tartalmú —szolidaritáson alapuló munkavégzés mennyiségi és minőségi követelményeinek betartásáért. A —szervezet és a bandagazda irányító szerepe elsősorban a munkáltató érdekeit szolgálta: megkönnyítette az ellenőrzést, és leegyszerűsítette a munkabér elszámolását. A ~ tagjai azonban - mindaddig, amíg a bandagazda (mint elsőember) maga is dolgozott, nem vált a munkáltatót nyíltan kiszolgáló hajcsárrá - elismerték a kiemelt bér, a külön juttatások jogosságát. A ~ feudális eredetű munkaszervezeti forma, ám a kapitalizmus korában lett igazán jellemzővé az agrár6 SÁPI Vilmos 1963. 55-82.; TIMAFFY László 1971. 161-176.; NAGY Géza 1975.; BALASSA Iván 1985.; HAGYMÁSY Sándor 1983. szegénység munkavállalásaiban. Nemcsak mezőgazdasági jellegű idénymunkákra szegődtek el a parasztmunkások az uradalmakba —ban (-> aratómunkás, -> cséplőmunkás, -> summás), hanem az iparinak minősülő szakmunkákra is (építőmunkás, erdőmunkás, kubikos, téglás). A —szervezet a paraszti munkaszervezetből vezethető le. A vállalt feladat jellegéhez igazodóan kisebb (hat fősnél nem kisebb) vagy nagyobb (olykor 100 főt is meghaladó) létszámú ~ összehangoltan tevékenykedő 2-3-6 fős egységekből épült fel. Ilyen létszámú egységek - leggyakrabban munkapárok - voltak ugyanis szükségesek egy-egy összetett, ám fő (férfi-) és kisegítő (női vagy gyermek-) munkára tagolható munkafolyamat optimális elvégzéséhez. A —án belüli szolidaritást az biztosította, hogy nem csupán azonos faluból-városból valók voltak a tagjai, hanem rokonok vagy barátok társultak, s a —ba való felvételt kemény erkölcsi feltételekhez kötötték.7 béres: Uradalomba vagy nagyobb birtokú parasztgazdához egész évre elszegődött mezőgazdasági bérmunkás. Vidékenként változóan vagy a -»cseléd szinonimája volt a szó, vagy az állatgondozásra és mindenes földműves munkára alkalmazott, a cselédranglétra alján elhelyezkedő -*• uradalmi cselédet jelölte. A XX. század első felében a sok feudális vonást őrző mezőgazdasági nagyüzemekben a —ként való szolgálat nem csupán munkaviszonyt, hanem életformát is jelentett. A munkaadó majorjában, tanyáján lakó ~ teljes munkaerejével és -idejével, állandó készenlétben volt köteles ellátni feladatát. A dunántúli uradalmakban volt leginkább jellemző, hogy a —ek a 2-4 családnak szánt szoba- konyhás lakóegységből álló, 6-8-10 ilyen lakást magukban foglaló cse/éof/7ázakban éltek, s ez az életforma apáról fiúra öröklődött. Az Alföldön gyakoribb volt, hogy az agrárszegénységhez tartozó férfiak megházasodván már nem vállalták a —i szolgálatot: — napszámos munkákat kerestek, illetve -> aratómunkásként, -*• cséplőmunkásként igyekeztek biztosítani a családjuk számára az évi kenyérnekvalót. A —ek járandóságában - még a két világháború között is - nem a készpénz, hanem a természetbeni juttatások tették ki a kereset nagyobb hányadát. 14-20 q szemestermény, egy holdnyi kukoricaföld és veteményeskert saját hasznú művelésének lehetősége, a létezéshez szükséges mennyiségű tüzelő, szalonna, só, egyéb élelmiszerek, lábbeli, valamint 100 pengő- nyi készpénz volt a szokásos évi bér. Ennek egyes tételeit nem annyira a szegődéskor szokásos béralku módosíthatta többre vagy kevesebbre, hanem a ~ életkorával összefüggő munkaképességét fejezték ki - normaszerűen - a bérkülönbségek. A gyermekként elszegődő kisbéresnek még nem volt a bérében földhasználat, s mindenből kevesebbet kapott. A teljes értékű munkaerőnek elismert (olykor korlátozott jogkörű irányítói szereppel is felruházott) öregbéresnek viszont a bére kifejezte, hogy (rendszerint népes) családról kell 7 KATONA Imre 1961.; LENCSÉS Ferenc 1982.; BALASSA Iván 1985. 261
