Gecse Annabella et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 18. (Szolnok, 2009)
Történelem - Barta János Ifj.: A parasztgazdaságok jószágai Zemplén megyében a XVIII. század utolsó harmadában
Történelem jük trágyázás nélkül is terem - ezt csak megerősítik. Tállya és Zombor lakói azonban itt is előnyösnek tartották a trágyázást. Vallomásuk szerint a szántó, „kiváltképpen szorgalmatos trágyázás után” jól terem. A tokaji kerület példája persze félrevezető lehet, hiszen itt egyes településeknek (pl. Tarcalnak vagy éppen Tállyának) alig, másoknak (mint Tokajnak vagy Mádnak) egyáltalán nem volt paraszti szántója. Meggyőzőbbnek tűnnek a Bodrogköz két kerületében felvett vallomások. A királyhelmeci kerületben pl. Alsó Berecki és Kis Kövesd, a zétényiben Agárd és Bacska lakosai nem tartották szükségesnek a trágyázást. (Felső Berecki lakói viszont szükség szerint indokoltnak tartották időnkénti alkalmazását.) Észak felé haladva azonban a földek romló minősége egyre inkább megkövetelte a trágyázást. Gyakorisága rendszerint összefüggött a szántóhasználat rendjével, azaz azzal, hogy hány nyomásban művelték a földet. A pataki kerületben már minden településen szerepel a trágyázás, hol ismétlődésének évével (2-4 évente, pl. Hotyka, Károlyfalva esetében), hol a trágyázandó gabonafélék (általában a búza, mint Ardó és Er- dőbénye esetében) megnevezésével. Az újhelyi kerület egyfajta átmenetet képezhet, hiszen itt egyes falvakban a búza előtt rendszeresen trágyáztak, másutt viszont az esetenként bekövetkező trágyázás hatását akár évtizedet is meghaladó időre (pl. Abarán, Deregnyőn és Nézpesten 15 esztendőre) elegendőnek vélték. Akadt persze a kerületben olyan település is, ahol két-három (Nagy Bári, Ruda Bányácska) vagy négyévente (Dubróka) trágyáztak. Ladmóc lakói viszont ebben a kerületben is úgy vélték, hogy a szántón nem szükséges trágyázniok. Meglehetősen ritka (akár 8-10 évenkénti) trágyázásról vallottak a terebesi kerület gazdái. (Alig néhány településen nyilatkoztak gyakoribb, három-négyévenkénti trágyázásról - pl. Bodzás Újlakon, Magyar Jesztreben, vagy magában Tőke Terebesen.) A gálszécsi kerületben a búza vetése előtt tartották szükségesnek a trágyázást, általában két-három évente, ahogyan a nyomásokra osztott szántón erre a gabonafélére került a sor. A sókúti vagy a homonnai kerületben nehéz lenne valamilyen általánosabb gyakorlatot megállapítani, hiszen a három-négyévenkénti trágyázás éppen úgy előfordult, mint a hat-nyolcévenkénti. A megye öt legészakibb kerületében, a Keleti-Beszkidek hegyvonulatai közé szorult településeken a lakosok nemcsak a trágyázás szükségességéről nyilatkoztak, hanem két-háromévenkénti megvalósításáról is. Ugyanakkor az itteni vallomások ismétlődő panasza, hogy a trágyát csak nagy nehézségek árán tudják eljuttatni a rendszerint a hegyoldalakon fekvő szántókra, s ha ez sikerül, akkor is fennáll a veszélye annak, hogy egy nagyobb eső, tavaszi zápor azt lemossa a föld felszínéről. (A vallomások szerint a hevesebb esőzések a vetést, de magát a szántó felső - ezek szerint igen vékony - termőrétegét sem kímélték.). A jószág takarmányozását leginkább a réteken kaszált szénával és a legelők füvével tudták biztosítani. Lehetőségeik persze e téren is eltérőek lehettek. Meglepő, hogy a réttel való ellátottságukról a szerencsi kerület nagyhatárú településének állattartói is milyen eltérő módon nyilatkoztak. Berzék és Hidvég határában egyáltalán nem volt rét (az előző mellett legelő sem), jószágaikat így a közeli pusztákon legeltették, s szénát is máshonnan kellett beszerezniük. Rét Kiscsécsen és Szerencsen sem volt, de a legelőt itt elegendőnek vélték. A települések többségében azonban elegendőnek mutatkozott a legelő nagysága, és sok helyen a rété is. A folyó menti rétek öntéstalaja általában jó minőségű szénát biztosított, s lehetőséget kínált a kétszeri kaszálásra is. A sarjúkaszálást mégis rendszerint meggátolta, hogy az első kaszálás után a rétet is legeltették. Girincsen és Kesznyétenben a település rétje a Tisza túloldalán helyezkedett el, itt a széna hazaszállítása okozott problémát. Mégis azt mondhatjuk, hogy a kerületben a takarmányozásban nem annyira a rétek vagy legelők „fogyatkozása” okozott gondot, mint inkább a nyári szárazság - ami miatt a legelők nyár végére használhatatlanná váltak -, valamint a környező folyóvizek áradása, ami rétet és legelőt egyaránt elöntött. Hasonló problémák adódhattak a tokaji kerület településein is. A keresztúriaknak a Bodrogon túl volt rétjük, a módiaknak egyáltalán nem volt, ezért drága pénzen, más településekről vették a szénát. De a rét több más településen is kevésnek mutatkozott, vagy éppen az áradás tette tönkre. Egyedül a rátkaiak vallották azt, hogy rétjeiken másoknak is jut széna. Még szőkébbnek tartották a kerületbeliek a legelőjüket, amely egyetlen településen mutatkozott elégnek. A zomboriak azt vallották, hogy mádiak és szerencsiek is legeltetnek rajta. Vegyes képet kapunk a pataki kerület településeiről is. Szinte valamennyi település rétjét és legelőjét veszélyeztette a Bodrog áradása, ami miatt a lekaszált széna közé a jószág által nem kedvelt sás és nád is került. Esetenként a víz a boglyába rakott szénát is elvitte. Olaszi, Petrahó és Tolcsva rétjei ráadásul a folyó túlpartján voltak, ami esetükben is megnehezítette a szállítást. így ahol elegendőnek tartották a kaszáló vagy a legelő nagyságát, a takarmányozás ott is nehézségekbe ütközött. A Bodrogköz két kerületében a vallomástevők a rétet általában kevésnek, de a legelőt elegendőnek találták. A fő problémát itt az árvizek jelentették. Karos község jószágait az árvizek idején a szomszédos határokra kellett hajtani legelni. Akinek erre nem volt pénze („módja”), az a jószágot „ólban tartván fűzfa gallyacskát hord s azzal táplállya”. Egységes képet persze az északabbi kerületek sem mutatnak, a panaszok azonban esetükben már nem az árvizekre, hanem gyakran a gyengébb talajban termő rosszabb minőségű szénára utalnak. Igaz, a hegyvidék kis falvaiban is akadtak települések, amelyek lakói rétjüket és legelőjüket kitűnőnek tartották. A szinnai kerületben található Helmecke legelőjén más települések jószága is legelhetett. (Igaz, a falusiak a saját rétjükön termett szénát viszont rossznak tartották.) - Szántóföldi takarmánytermesztésről egyébként a korabeli források nem szólnak. A nagyállattartás számára fontos volt az itatóvíz is, rö- videbb periódussal számolva még fontosabb, mint a takar149
