Tárnoki Judit szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 19. (2009)

Muzeológia - Szabó István - A binyekáreszségről (részletek)

Tisicum XIX. 5. kép összegzésként megjelent a Tiszaörs és Abádszalók kötet, va­lamint Vadász István kandidátusi disszertációjának publikus példánya is. (Vadász István: A Közép-Tiszavidék kisvárosai a XIX-XX. században. Szolnok-Tiszafüred, 1995.) Nem volt ez semmi eredmény, bár többet is ki lehetett vol­na hozni belőle. De az ekkor már történészekkel is feltupíro­zott, eredetileg néprajzos kutatógárdát jelentő, de mindenek előtt főleg muzeológusokból álló meghatározó mag ekkor­ra jócskán kiegészülve az Iparművészeti Múzeum, a Buda­pesti Történeti Múzeum, az egri Dobó István, a nagykőrösi, a kecskeméti, a váci múzeum munkatársainak és a debreceni KLTE néprajzi tanszakának muzeológusi és hallgatói gárdá­jával, összeszokott együttest képezett, amelyben szinte egy­mást érték a komoly munkát koronázó vidám együttlétek és a munkát értékelő, elismerő szakmai minősítések. Amelyekhez természetesen hozzá tartoztak a vidámabb for­májú - de a szakmai teljesítményt mindig első helyen értékelt és elemzett - binyekáreszi minősítések. Nem véletlen, hogy a tiszafüredi táborozások, kutatások idején történt a legtöbb. BINYEKÁRESZ AVATÁS Ezekről az érintettek különbözőképpen emlékeznek. A fó'binyekáresz, Szabó László, a saját avatását az alábbiak­ban összegzi. „Én úgy emlékezem, hogy főbinyekáreszi címemet a Milléren a 40 éves fennállásomkor kaptam, s az a nagy dip­loma, aminek a múzeumban kellene lennie (sokáig az iro­dámban volt az adattári szekrény üvegén belül) ezt is tartal­mazza. Barna Gábor és Sztrinkó adta át ünnepélyes keretek között. Kaptam vele egy kukoricaszárral bedugott mezőtúri zöld pálinkás butellát is jóféle pálinkával. Ott mindenki egy kis kb. 5 cm átmérőjű kemény papírból kivágott jelvényt is viselt 40-es számmal a közepén. Ott annyira nem különült el ez az avatás és az ünnepség egyéb része." A viszonylag hosszú, általában két-négyhetes közös gyűjtések ideje alatt a résztvevők, a táborlakók valóságos együtt lélegző csapattá kovácsolódtak. A résztevőknek a magvas szakmai programokon kívül az esti vacsorafőzések során alkalmuk volt egymást alaposabban megismerni, még gyengeségeiket is kifigyelni. Ami alapján biztosan ítélhettek arról, ki a közösség szempontjából a leghasználhatóbb, ki az intézkedő képes, s ugyanakkor szakmai területen milyen felkészült, mit produkál. A táborokat irányító binyekáreszek ilyen tapasztalatok birtokában fogadtak be, emeltek maguk közé újabbakat egy-egy meghatározott területre kiterjesztett hatáskörrel, jogokkal. A szertartásrend menetében ez úgy jelentkezett, hogy a fenti szempontok figyelembe vételével a binyekáreszi tanács (egy időtől kezdve Nagy Molnár Miklós, Sztrinkó István és az általa főbinyekáreszi hivatalba ültetett Szabó László) szóban, vagy írásban javasolta a binyekáresz jelöltet felvételre, s a feltételek sikeres teljesítése esetén felavatásra, beiktatásra. Felkutatott, s ma már fotó, visszaemlékezés, írásos anyag­ból álló, mondhatni „binyekáresz archívumunkban" az ilyen minősítéseknek valamennyi formájával találkozhatunk. Nóvák László a Három Város Főbinyekáresze fogalmaz­ta az egyiket. Indulástól kezdve csatlakozott mind a tisza­zugi kutatásokhoz, mind annak folyományaihoz (Tisza-tú­rák és kiskunsági gyűjtések). S hatásukra több évtizeddel ezelőtt beindította, átgondolt Alföld-kutatását, hozzá kap­csolva több múzeumi szakág (régészet, történelem, néprajz) és tudományág (földrajz, szociológia, településkutatás) je­les művelőit akikkel tematikus konferenciákat rendezett, me­lyeknek anyagát vaskos kötetekben rendre meg is jelentette. A jeles kutatótól származik egyik ilyen binyekáresz-avatói ajánlás is. Szabó István (Testa) A Tisza főbinyekáresze „Tanult Barátom, a szolnoki Damjanich János Múzeum je­les történész muzeológusa nem áll bőbeszédű, szószátyár ember hírében, s megfontoltsága bámulatba ejtő. Inkább cselekszik, s ami nagyon jó tulajdonsága, jó az állóképessé­ge. Keveset beszél, de annál többet cselekszik. E nemes tu­lajdonsága már nyilvánvaló volt a nagykőrösi konferenciá­kon. Részt vett 1980-tól valamennyin. Kitartóan hallgatta az előadásokat, s maga is jó előadást tartott Kunszentmárton stílusos építkezéséről. Ezek meg is jelentek az Arany János Múzeum Közleményében, közismert Actájában. De nem a szakmai erényeit kívánom méltatni, hanem olyan esetekről írni egy keveset, melyek közös élményeink voltak. S ezek az igen tartalmas és mozgalmas nyári gyűjtő utak al­kalmaival függenek össze. Emlékezetem lehet, hogy megcsal, de nem emlékszem arra, hogy Ő az ország részeinek egyik al-vagy főbinyekáresze lenne. Pedig megérdemelné! Most tehát ennyi szolgálati idő elteltével dr. Szabó István történészt, osztályvezetőt a „Tisza Főbinyekáresze" címmel kellene felruházni! Erre az igen alkalmas történeti, néprajzi, ökológiai elis­merésre a nevezetes Tisza-kutatás, a szőke folyón való leladikozás predesztinálja. Számomra a legemlékezete­584

Next

/
Oldalképek
Tartalom