Tárnoki Judit szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 19. (2009)

Történettudomány - László András Horváth - Katalin H. Simon - Ungewöhnliche Gedanken über einen Meeresgott

Történettudomány | legyőzése is ehhez az eszközhöz kapcsolódik. Ezt a csatát több szerző leírásából is ismerjük (Pauszaniasz 1,2,4; Apol­lodórosz 1, 38). Ők ketten alapvetően hasonló módon me­sélték el a történetet, amelyben az isteni szigony még nem kapott szerepet, míg a nagy ókori geográfus, Sztrabón egy kószi mondára támaszkodva tudni véli, hogy azt a bizonyos földdarabot, amely a gigász végzetét okozta, szigonya segít­ségével hasította ki az isten (Sztrabón 10, 5,16). Eszköz és fegyver tehát egyszerre, de az volt-e eredetileg is? A kérdés megválaszolásához ki kell térjünk Poszeidon egy további jel­lemvonására is. A források elemzéséből kiviláglik, hogy bár a klasszikus Görögország korára (i. e. VI. -V. sz.) Poszeidon már csak másodlagos szerepet kaphat az isteni hierarchiá­ban Zeusz mellett, korábban ő is a főistenhez hasonló vezető szerepet játszott, hogy aztán a görög mitológiába való beil­lesztésekor lefokozzák és a ma ismert feladatokkal ruház­zák fel (MORFORD - LÉNÁRDON 1985, 104). De hát mi is volt akkor ez a szigony? Egyszerű halászeszköz, ahogyan a legtöbb, főként késői ókori ábrázolás mutatja (SCHACHER­MEYR 1950, 164; MAKKAY 1989, 91), vagy több annál? A tonhal- vagy delfinhalászok egyszerű eszköze, ahogyan az legtöbbször megjelenik az istenről készített ábrázolásokon, jól illett a tengeristen kezébe. Azonban már az antikvitásban is felmerültek kételyek ez iránt, amikor is többen nyilvánva­lóan kijelentették, a szigonynak ábrázolt eszköz bizony nem más, mint villám (Pindarosz, Isthmoszi Ódák 8, 36; Olüm­poszi Ódák 9, 30; Kallimachos, Déloszi Himnusz 31). Sokat elmond erről a kérdésről már az a fentebb említett felfogás is, amely szerint a szigonyt a küklopszok készítették, akik a villám és ezzel a tűz démonai (is) voltak (PRELLER - RO­BERT 1894, 181) és mint ilyenek aligha készítettek volna közönséges halászeszközöket. Hasonlóképpen villámcsapás nyomaként értelmezték az Akropoliszon látható és már szin­tén említett „tengerszemet" is (WÜST 1953, 479). Az ókori szerzőkhöz hasonlóan már a vallástörténet leg­korábbi kutatóiban is felmerültek kételyek a szigony ere­deti funkcióját illetően. „A tengerpartok szegény lakóinak egyszerű eszköze nem való a szigony nagyhatalmú urának kezébe" - írta a 19. század egyik legnagyobb vallástörténet­írója (WELCKER 1857, 629). Később véleményéhez többen is csatlakoztak (WILAMOWITZ 1955, I. 213; WÜST 1953, 479; CAPELLE 1924, 360) és mára már ez a felfogás tekint­hető általánosnak. Háromágú szigonnyal sok nép számtalan démona és istene rendelkezik, a görög mitológia alakjai közül ide sorolhatjuk Néreuszt, Proteuszt, Glaukoszt vagy Tritont, akiknek azonban a tengerrel vajmi kevés vagy egyáltalán semmi kapcsolatuk sem volt (WÜST 1953, 479). A régészeti közegből származó indoeurópai és indoiráni szigonyokat Makkay János tárgyal­ta és elemezte nagy részletességgel. Vizsgálataiból kitűnik, hogy ezek az eszközök, amelyek minden esetben királyok vagy istenek hatalmi jelvényei voltak, egy hatalmas földraj­zi térségen belül és évezredeken keresztül, Közép-Európától Mezopotámiáig, a Kárpát-medence rézkorától az i. e. 6-5. századig voltak használatban (MAKKAY 1989, 90). A bronz­ból és vasból készített villák az ókori Görögország mükénéi kultúrájának gyakori leletei, ahol szintén királyi leletekkel pá­rosultak (MAKKAY 1983, 339-340; MAKKAY 1989, 79, 90­92; MAKKAY 2003, 53). Nem véletlen tehát, hogy a szigonyt a tudományos kutatás sok esetben Poszeidon keleti szárma­zása bizonyítékaként kezeli, Nonnos pedig (Dionys. 43, 19) már az Ókorban az isten asszír eredetéről tett említést. Az őskor emberére aligha volt olyan nagy hatással más jelenség, mint a villámlás vagy az azt követő dörgés (BINDER 1874, 204). A küklopszok neve - Brontész, Szteropész és Argész - is ennek a jelenségnek három aspektusát, a villám­csapást, a dörgést és a villámlást képviseli (SCHWALB 1978, 1061), ami aligha véletlen. A villám azonban elsősorban olyan viharistenek hatal­mának jelképe, mint Zeusz, Baal, Adad, Tesub vagy Teseba (HERRMANN 1984, II. 404; GÖNNER 1995, 382; SCHWALB 1978, 1018-1019). A villámnak több mitológiában is égi eredetet tulajdoní­tottak (JANKOVICS 1990, 234-235; ELIADE 1978, 180). Azt a hitet, mely szerint a tüzet az embereknek egy szárnyas, félisteni lény hozta le az égből, több mitológiában is megta­láljuk (STOLL 1875, 117; RAPP 1890, 2050). Zeusz villáma már önmagában is tűz, ami a földi tüzek ősforrása is egyben (WELCKER 1857, 661). Ezt a tüzet, éppen égi eredetének megfelelően a Föld és az Mennyek közti követnek is tekintet­ték, amely az istenek számára szállította a nekik kedves ál­dozatot (ELIADE 1994,180-181, 69§).11 Az ókori görögség filozófiai gondolkodása a tüzet és ezzel a villámot egy maga­sabb síkra emelte. A villám, amely itt a tűz helyét foglalja el, kormányozza a világot, amely előtt semmi sem ismeretlen, értelemmel bír és örök (RÖD 1976, 92-93). Ha visszatérünk eredeti kérdésünkhöz, azt a válasz kell adjuk, hogy, amint azt az idézett Poszeidon történetek is alá­támasztják, az isten jelképeként ábrázolt szigony eredetileg nem lehetett más, mint egy veszedelmes és nagy hatékony­ságú fegyver, azaz villám (SCHACHERMEYR 1950, 165). A villám egyébként is sokkal jobban illik az egykori „nagy, bu­kott isten" kezébe, mint az egyszerű halászszerszám (ELIA­DE 1978, 245; OTTO 1934, 202).13 3. Kapcsolatok a víz és a tűz között Összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy Poszeidon legalább kétféleképpen is kapcsolódott a tűzhöz. Mindkettő a tűz ter­mészeti előfordulása volt, ti. a vulkánok és a villámok tüze, amelyek az emberiség előtt a kezdetektől fogva ismeretesek voltak. Láttuk, hogy a vizek istene a tűz istennőjét kérte fele­ségül (Hesztiát) és tűzdémonokkal (küklopszokkal) valamint tűzhányóval (Niszürosz) is kapcsolatba került. Ellentmon­dások sorába ütköztünk tehát. De teremthető-e egyáltalán összhang két ennyire ellentétes fogalom között? A kérdés megválaszolásához vegyünk szemügyre néhány idevágó mi­tológiai példát. A vedikus tűzisten, Agni, gyakori szereplője vallástörténeti műveknek. Ő az, aki a Rigvéda 10, 45,1 be­547 |

Next

/
Oldalképek
Tartalom