Bagi Gábor et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 17. (Szolnok, 2008)
Történelem - Bagi Gábor: Kamarai ácsmesterek és leszármazottaik a XIX. századi Szolnokon
BAGI GABOR KAMARAI ÁCSMESTEREK ÉS LESZÁRMAZOTTAIK A XIX. SZÁZADI SZOLNOKON ADATOK A SZOLNOKI MŰVÉSZTELEP ELŐTÖRTÉNETÉHEZ Az 1711 után újjátelepült Szolnok kamarai város gazdasága a XVIII. század második felétől gyors fejlődésnek indult. A szűk határ mezőgazdasági termelése mellett egyre jelentősebbé vált a kereskedelem és az ipari termelés, különösképp a fafeldolgozás, illetve az ehhez kapcsolódó iparágak. A fa mint fontos építő- és tüzelőanyag az Alföldön ekkoriban már hiánycikknek számított, és így értékes, jó hasznot hozó termékké válhatott. Ez a török kiűzése után az újra kiépülő kelet—nyugati sókereskedelemnek mintegy sajátos melléktermékeként, másrészt önállóan, de mindenképp a Tisza vízi útján — mondhatni saját lábán — érkezett a városba. Ha a XIX. század első felében Szolnokot az Alföld településeivel vetjük össze, akkor gazdasági élete legjellemzőbb és legegyedibb sajátosságaként — a virágzó malomipar mellett — az ács-, kőműves és üveges céh növekvő szerepét kell kiemelni. Ennek jelentősége a Közép- Tiszavidék középső részén (Tiszafüredtől Csongrádig) egyaránt kimutatható, sőt túl is mutat a Tisza közvetlen környékén. Pillanatnyilag az 1848 előtti évtizedekre vonatkozóan az évente a településre érkező fa mennyiségét csak részben tudjuk megbecsülni, bár az ehhez szorosan kapcsolódó sóra vannak bizonyos adatok. Jellemző, hogy az 1820/30-as években legkevesebb évi 150.000 bécsi mázsa só haladt keresztül Szolnokon nyugati irányba (főleg Dunavecsének), amelynek tárolását, elosztását, szállítását szervezni és adminisztrálni kellett.1 Remellay Gusztáv 1841-ben az alábbiakat írta: „A kicsi szállítók évente százezer fenyőt hoznak le Szolnokba, hova szálfa s egyéb építési faszerek vétele végett az egész vidék központosul, a szállító, ki már a són is nyert, nem igen hagyja fában heverni a pénzét, s ha lehet, azt szolnokiaknak adja el. ”2 A város sokak szerint a XIX. századra a Máramaros vármegyétől Szegedig terjedő Tisza-szakasz legjelentősebb fakereskedelmi központjává fejlődött. Már 1802-ben szolnoki lakosok Bereg megyeiekkel létesített fakereskedelmi vállalkozásáról tudunk, míg 1840-ben Engel Sámuel, az Ung megyei Szűrte helységből való izraelita fakereskedő pereskedett szolnokiakkal. Jellemző, hogy a fára épülő iparágak fejlődését időnként már egyenesen a fahiány akadályozta. 1839-ben például a kerékgyártó, molnár és pintér céh tiltakozott a tanácsnál, hogy előlük a tölgyfákat mások lefoglalják.3 Lenhardt Sámuel Szolnokot ábrázoló rézmetszete 1827-ből (Damjanich János Múzeum, Néprajzi Gyűjtemény) A szabadságharc utáni időszakra különösen elgondolkodtató adatokat hoz a Pesti Napló egyik 1857. évi száma. Eszerint Szolnokra korábban évente kb. 500.000 mázsa (bizonnyal kb. 57 kg-os bécsi mázsával számolt) só érkezett, és a város 4 raktárában egyidejűleg 380.000 mázsát tudtak elraktározni. E mennyiségből a környező vidéknek mintegy 170.000 mázsára volt szüksége, míg a többi 330.000 mázsát a Dunántúl felé szállították tovább. Mivel azonban 1855-ben sóhiány volt, a követő években már évi 600.000 mázsát hoztak Szolnokra. A korabeli számítások szerint 500.000 mázsa só vízi szállításához nagyjából 80.000 db 5—14 öles (így!) fenyőszál kellett (1 öl mintegy 1,9 méter).4 Ezekből 12, 18 vagy 24 szálat fűztek össze talpakká, és öt talppal mintegy 200 mázsa sót lehetett leúsztatni. (Az öt talpból álló egységeket csapatnak nevezték.) Ugyanakkor a tutajokon 400.000 mázsa kősó védelmére legkevesebb 48.000 darab 3 öl hosszú, egy ujj (1 ujj kb. 2 cm) vastag deszkára volt 1 BOTÁR Imre 1941., uő. 1943. 1—3. sz., uő. c. n., NAGY István 1971. 2 „Athenaeum” 1841.25. sz. 387. 3 Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltár (a továbbiakban SZML) Szolnok, tanácsi jegyzőkönyv (a továbbiakban tan. jkv.) 1802. jún. 12. 239. 1238. sz., 1839. júl. 10. 740. 297. sz., 1840. júl. 29. 132. 429. sz. 4 A mértékekre lásd BOGDÁN István 1991. 239
