Bagi Gábor et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 17. (Szolnok, 2008)
Néprajz - Kőműves Lajos: A mezőtúri fazekasság és a Kósa Reneszánsz Kerámia Stúdió
4. b) kép. Ember alakú korsó (Gonda István—Kása Klára, 1980-as évek eleje. Fotó: Pusztai Zsolt) téshordozók lehetnek, akkor vagy a hajdan volt mesterek müveit kell illő tisztelettel, lényegében reprodukálni, vagy az elődeink által átélt, a céltételezést, eszközkiválasztást és objektivációt magába foglaló teljes alkotási folyamatot. Ez az utóbbi a nehezebb. Olyan ez, mint amikor az analfabéta kódexmásoló olvasni tanul, mert — bár a felettesei által neki szánt részkompetenciával már rendelkezik — még azt is tudni akarja, hogy mit ír. A jelképek, illetve az ikon- szerűen merev kompozíciós rend akkor még nem kötötte le Kosa Klára figyelmét. A mesterség-művészet gyakorlását is szüneteltette egy ideig. Férjhez ment, és követte társát annak kulturális missziója során Lengyelországba. Más túri alkotók viszont követendő útnak tartották a jelképtannal való korántsem tévedés nélküli foglalatosságot. Kosa Judit az 1990-es évek első felében járta ki a 626. sz. Szakképző Iskola és a szövetkezet helyébe lépő Túri Fazekas Kft. együtteséből álló túri fazekas iskolát, aztán nagynénje műhelyébe került. Ez a tahitótfalui műhely volt a Kosa Reneszánsz Kerámia Stúdió. A honi kézműipar 1990-es évek közepére érzékelhetővé vált újabb válsága a stúdiót sem hagyta érintetlenül. Az olcsó portugál, török, majd távol-keleti gyáripari tömegcikkek behozatala jelentősen szűkítette a hazai mesterember-művészek lehetőségeit. A stúdió tervezői azonban ebből a helyzetből is találtak kiutat. Az először parasztreneszánsz (pl. Huszka József foglalkozott a kérdéssel 1888-ban publikált dolgozatában) stílusúnak elnevezett ekkori Kósa-kerámiák előképeiként felsejlenek a XV—XVI. századi itáliai, spanyol és mór fajansztálak, csempék, a reneszánsz textilek motívumai vagy a kódexek iniciáléi. Az eredetileg is gondos, aprólékos ornamentika a sgraffito (karcolás) technikával jól kivitelezhető. Szabad-e ilyet csinálni? Ha a művészeti dualizmus dogmáit, illetve a NIT által kijelölt utat nem követjük, akkor szabad. Mielőtt összegző véleményt formálnánk a Kósa-kerá- miákról, nézzük meg, hogyan cselekedtek egy válságból vagy presszióból eredő kulturális és gazdasági (megélhetési) kihívás esetén más neves emberek. Badár Balázs, az 1900. évi párizsi kézműipari világ- kiállítás kitüntetettje a korabeli grand art uralkodó irányzatát, a szecessziót és a historizmust megismerve, majd pl. porcelángyári tervezőkkel együtt követve önálló díszkerámia stílust teremtett, de a családban a népi kerámia készítése sem merült feledésbe. Kántor Sándor karcagi fazekas, 1953-ban a Népművészet Mestere, 1979-ben Kossuth-díjas, még 1927-ben a korszak egyik legjelentősebb néprajztudósától Györffy Istvántól kapott útmutatást és szakirodalmat a tiszafüredi- mezőcsáti kerámiastílus felelevenítéséhez. Ez elegendőnek is bizonyult a számára. A tárgyak mesteri szintű tudást mutató reprodukcióin kívül másfél méteresre nagyított figurákkal és (eredetileg egy pint ürtartalmú) miska- kancsó-szobrokkal, majd talán a tárgyak használati- és jel- funkcióinak újragondolásaként gyöngytyúk-inspirálta étkészletekkel találkozhatunk munkái között. Kántor Sándor lehetőségei nem tették szükségessé, hogy ennél messzebbre, mélyebbre vagy magasabbra tekintsen. A tiszafüredi- mezőcsáti stílus most már a karcagiaké és a Kántor-tanítványoké. Másoknak mást kellett és kell is keresni, s jól van ez így. Gonda István, a Népművészet Ifjú Mestere, majd 1985-ben a Népművészet Mestere sokáig kiváló színvonalon székelyudvarhelyi stílusú kerámiát készített derék városunkban. Aztán az 1980-as években a Savaria Múzeumban tanulmányozható domborműves, sgraffito technikával díszített, komoran monumentális, zöldmázas, de sérült állapotban megmaradt céhkancsó-előkép alapján önálló kerámiastílust alakított ki, amit bakonyinak nevezett el. Jelentős lépés volt. Ezeknek a használati értékkel bíró (pl. étkészlet) Gonda-kerámiáknak a formája és díszítménye egymással összhangban van. A tárgyak mindenben megfelelnek a céhes kézműiparban kiforrott, évszázadokon át stabil etikai, esztétikai és gazdasági normarendszernek. A díszítmények általában őrzik az európai kultúra legismertebb szimbólumait is, mint amilyen pl. a diony- szoszi életfa. Ennek a stílusnak a továbbszínesedett, de most már a perzsa-iszlám kultúrából építkező, nemritkán barokkosán túldíszített változata az, amit Gonda István napjainkban alkalmaz megismételhetetlenül míves munkáin. Ezeket a müveket (minthogy a mester egyszersmind üzemgazdász is kénytelen lenni) a kevés nyersanyag, kevés energia, kevéske üzemterület és nagyon sok, nagyon magasan kvalifikált élőmunka jellemzi. Gonda mester úr tehát a lényeget illetően olyan döntést hozott, mint cirka száz évvel korábban Badár Balázs. Gy. Kamarás Katalin pesti keramikus, Gonda István és Kosa Klára kortársa, szintén a Népművészet Mestere, bár figyelembe vette a népi iparművészeiről szóló 1953-as minisztertanácsi döntést (mint mindenki más is), a fentebb néven nevezett mesterember-művészekétől mégis alapvetően különböző utat választott. Pályája kezdetétől fogva 453
