Bagi Gábor et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 17. (Szolnok, 2008)

Írások az ünnepeltről és az ünnepelttől - Szabó István: Tanulmányúton Oszétiában

látogatást magnóra vettük, és beszereztünk róla egy kiállítás-vezetőt is, ezért az itt látottakról részletesebben a napló feljegyzésekben nem írunk. Kiemelünk azonban a kiállítás anyagából néhány néprajziig figyelemre méltó dolgot. Ilyenek voltak:

1. Tűtartónak használt borotvatok-féle (skicc készült róla);

2. Csengő egy XVII. századi kolostorból (skicc a csengőről);

3. Egy enteriőr vázlatos rajza;

4. A kiállítás végén hatalmas Sztálin-szobor, Sztálin-képek. Házigazdáink fotót kémek róla.

A múzeumban a kiállítás a kabardok bronzkori anyagával kezdődik, de a

18. kép. Kőkerítés

későbbi, XVII. században megtalált bronz csengő jelzi, hogy itt a kultúra folyamatos.

A kiállítás megtekintése után bort vettünk, majd elmentünk egy Kobi nevű helyre, ahol borvízforrás bugyo- gott. Derékig érő hóban másztunk le a forrásig, merítettünk egy üveggel, megkóstoltuk, és fényképeztünk is mindent.

Majd visszafordultunk Kazbegibe, ahol egy különteremben megebédeltünk. Ez a tósztokkal tarkított ebéd több órán át tartott. A menü az alábbi volt:

Vodka, borvíz;

Pirog (torma, juhtúró);

Báránysült hasábburgonyával;

Káposztasaláta;

Zöldsaláta és retek nyersen a húshoz;

Húsos derelye (de más formájú és jobb, mint az oroszoké);

Sör, bor.

A kolhozelnök intézte az ebédet és a vele kapcsolatos dolgokat. Leültettek bennünket egy születésnapot tartó paraszti társasághoz is. Az elmondott tósztok mindenkiről külön-külön szóltak, s még a körünkben jelen nem lévő Boriszra is mondtak egyet. A végén felállva Sztálinra mondtak három tósztot, és mielőtt ittak, mindenki kiöntött egy kortyot a poharából a terített asztalon előtte lévő tányérjába.

***

Az Alán-kaputól visszafelé, a hegyek között autózva, a Fiagdon-völgyi Dzvisz faluhoz közelítve a hegyoldalban egy lakóházzal egybeépített bástya hívta fel magára figyelmünket. Az erődítményszerű tornyot vezetőink nemzetségi vagy családi védőbástyának mondták. Ugyanis eredeti rendeltetése szerint védelmi célokat szolgált minden olyan esetben, ha a települést valamilyen támadás fenyegette. Veszély esetén az ott élő családok mindegyike ebbe, illetve a hozzá hasonló „családi bástyák”-ba húzódott a hozzáépített házból teljes népességével és állatállományával együtt. A védőbástya többszintes volt. Alsó traktusába terelték be a jószágot, a középső szinten az asszonyok és a gyerekek gyűltek össze, a törésekkel ellátott tetőzet pedig a férfiak gyülekező és védelmi helye volt. A lakótoronyba mindössze egy szűk bejárati nyíláson át lehetett bejutni. Ezt a kis rést támadás esetén elzárták, belülről szinte betörhetetlenül eltorlaszolták, a legfelső szint keskeny lőrésein át pedig kellő tűzerővel fogadhatták az illetéktelen betolakodókat.

Ez az általunk megszemlélt családi védelmi bástya ebben a funkciójában már régóta nem működött. A falai romosak voltak, a torony teteje teljesen hiányzott. De még ebben a megroggyant állapotában is mutatta, hogy jelen19. kép. Elértük az Alán-(Oszét-)kaput

12 KAZBEGI — település Észak-Oszétiában a Terek folyó mentén, az Ordzsonikidzétől Balta-felsőéLarsz—Kazbegi—Szidni—Kobi stb. útvonal mentén. Nem azonos a KAZBEK nevű, eljegesedett,

kialudt vulkánnal, ami a Középső-Kaukázusban, Grúzia területén 5047 m-res magasságú pontja. (Szevero-Osztyinszkaja ASzSzR. Térkép, 1989.)

47