Bagi Gábor et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 17. (Szolnok, 2008)
Néprajz - Örsi Zsolt: Angyalháza és Szelencés puszták régi vízrajza
ORSI ZSOLT ANGYALHÁZA ÉS SZELENCÉS PUSZTÁK RÉGI VÍZRAJZA A Nagy Magyar Alföld mai képe szinte semmiben nem hasonlít hajdani önmagára. Régen teljesen más képet mutatott ez a vidék: a mocsarak, folyóvizek, erek, nádasok — egyszóval a rét közt csak elvétve, az ármentes területeken találkozhattunk az itt lakó népesség földművelésével, településeivel. Ezt a tájat, amelyet most nagy kiterjedésű szántóföldek, végeláthatatlan szikes legelők jellemeznek, a magyarság alakította ki. A „természetes” állapotok megváltoztatására már a XVIII. században felmerült az igény, nagyobb arányú regulációt azonban az akkori technikai lehetőségek nem tettek lehetővé. Az Alföld természeti képét a XIX. század végéig a Tisza folyó határozta meg. Az 1846-ban megkezdett folyamszabályozási munkálatok formálták át teljesen a vidék arculatát. A Tisza folyó felső szakaszán több olyan fok volt, amelyeken keresztül a megnövekedett vízmennyiség akadálytalanul ömlött az Alföld mélyebben fekvő részei felé. Ez a víz, különböző folyók, erek, mocsarak útjain a Berettyóba, majd onnan ismét a Tiszába folyt. A rakamazi, tiszadobi és polgári fokokon kijutó víz a Hortobágy völgyén keresztül, míg a Mirhó-fokon kiszakadó víz a Gyolcs-mocsáron, a Rakaton, a Karajánoson át került a Nagy-Sárrétbe. Ezek az utak mind ősi Tisza medrekben vezettek, vagyis a sok ezer éve elhagyott hajdani folyóágyak ugyanazt a szerepet töltötték be, mint egykoron. Gyakorlatilag az Alföld ezen része a Tisza árterének tekinthető. Az emberek igen korán megtelepedtek a gazdag állatvilággal rendelkező területen. Elsősorban a folyó menti hátakat vették használatba, amelyek még nagy áradások alkalmával sem kerültek víz alá, vagy az időszakosan, illetve állandóan vízzel borított és az árvízmentes területek határát ülték meg. Ez a települési rend figyelhető meg már a kőkortól kezdve, de a török kiűzése utáni újratelepülé- seknél is.1 A lakosság alkalmazkodva a természeti környezethez sajátos rendszert teremtett meg, amelyet ártéri gazdálkodásnak nevezünk. Ez biztosította az emberek megélhetését ezeken a területeken. Az itt lakó népek mindegyike — az első írásos adatok felbukkanása is ezt tanúsítja — ezt a gazdálkodást folytatta. A magyarságnak sem volt ismeretlen ez a gazdálkodási forma, hiszen Etelközben is hasonló viszonyok között éltek, így a Kárpát-medencébe érve nem okozott jelentős életmódváltást a népesség jelentős részének. (Talán ez is motiválta a honszerzést.) Ennek a gazdasági rendszernek az alapja a fokgazdálkodás volt. A fokokon, ezeken a természetes vagy mesterséges vízátjárókon keresztül kiömlő víz jutott a belső, távolabbi vízrendszerbe, amely nemcsak termékenyítő iszapot hozott, de az ívó halak nagy tömegét is. A meg- csendesült, megállt vízben az éltető hordalék lerakodott, amely megtermékenyítette a kaszálókat, a legelőket, és milliószám nevelkedtek a halivadékok a könnyen felmelegedő, sekély, táplálékban igen gazdag vízben. A lassú, fokozatos vízelvezetés az ártéren megvédte a lakosságot az árvíztől, majd apadáskor a rétet, legelőket elborító vizet vissza is vezették a folyóba, ahol a felállított vészek, halcsapdák segítségével a nagyobb, már leívott halakat megfogták. Ezért voltak hajdanán olyan mesésen gazdagok halakban folyóvizeink. Ha a víz sokáig állt egy területen, az már káros volt gazdálkodási szempontokból, a legelők és a kaszálók posvánnyá, hasznavehetetlenné váltak. Ezért a víz elvezetése is nagyon fontos volt.2 A mentetlen területeket igen sokoldalúan hasznosították. Az árterek legfontosabb növénye a fű. Ezt legeltették az állatokkal, a kaszálókról gyűjtött szénán pedig kiteleltették őket. Ez a jószágállomány volt az alapja a térség gazdaságának, amelyet a középkorban a nyugat európai piacokon értékesítettek. A folyó menti galériaerdők, illetve az ártéri erdők fái nemcsak tüzelőanyagot adtak, de az ügyes kezű parasztok ebből készítették el szerszámaik, háztartási eszközeik nagy részét is. Az ártéri tölgyesek adták a makkot, ami a kukorica megjelenéséig a sertéshizlalás legfontosabb anyaga volt. Mára ugyan csak a Felső- Tiszavidéken maradt meg a gyümölcstermesztés, de egykoron ez általános volt az egész Tisza mentén.3 További haszonvételi lehetőség volt még a nedves, vizes területeken termő nád, gyékény, vessző, amelyeket igen széles körben alkalmaztak. Ezekből építkeztek, ezzel fütöttek, ebből készítettek tárolóedényeket stb. Régen minden háztartásban nélkülözhetetlenek voltak a különféle 1 MÉRI István 1954. 3 BÁGI Gábor 2000. 2 ANDRÁSFALVY Bertalan 1970.; REUTER, Camillo 1970.; É. KISS Sándor 1975. 399
