Bagi Gábor et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 17. (Szolnok, 2008)

Történelem - Bánkiné Molnár Erzsébet: Két jászkunsági táblabíró karriertörténete

dicsőségét beárnyékolta, hogy az uniformist, a lovat s a szükséges felszerelést László a nagybátyjától, Endre Imrétől kért 1400 forint7 kölcsönből vásárolta meg. Az adósságot évtizedek múltán a fia törlesztette az 1841-ben megnyílt ági örökségből.

Napóleon győzelmi sorozata azonban 1808-ban a spanyolok elleni háborúban megszakadt, a franciák vereséget szenvedtek. Ausztria elérkezettnek látta az időt a vissza- csapásra, melyhez szüksége volt a magyarok segítségére. A magyarországi rendek az osztrák várakozásoknak megfelelően megalkották az 1808. évi II. törvénycikket, amelyben a nemesi felkelést is felajánlották. Az insur- rectiót 1809. április 10-én hirdették meg. A szervezkedés még alig kezdődött el, amikor — május 13-án — Napóleon másodszor is elfoglalta Bécset. Bécsből bocsátotta ki proklamációját a magyar nemzethez, de annak már nem volt hatása a nemességre.

1809-ben a Jászkun Kerület felkelő csapatai a nógrádi ezred harmadik osztályában két századot alkottak. (I.) László ekkor már kapitányi (századosi) rangban vett részt a felkelésben és a Győr alatti táborozásban. A kétes dicsőség maradandó eredménye az adósság további növekedése lett. Mindazonáltal László egész életében büszkeséggel emlegette az élményt, inszurgensi szereplését. A családi emlékezet megőrizte a legtöbbször hallott történetet, nevezetesen Deák Antal8 pincéjének megmentését.

A civilben vicenótárius László szorgalmasan küldözgette leveleit a Győr melletti táborozásukból. A félegyházi tanácsnak írott tudósítások jelenleg is megtalálhatók a kiskunfélegyházi levéltárban.9 A hadi eseményekről küldött beszámolók nagymértékben hozzájárultak a jászkun csapatok tevékenységének hiteles megismertetéséhez.10 A hősi romantikával felruházott katonáskodás után László visszatért Félegyházára, és végezte az aljegyző hivatali teendőit. 1812-ben megházasodott.

Felesége az előkelő származású Benitzky família elszegényedett ágába tartozott. Benitzky Ottilia hatéves korától tizenkét éves koráig kolostorban nevelkedett, 16 évesen adták hozzá a szintén szegény, de impozáns megjelenésű volt inszurgens kapitányhoz. Lakást — saját házuk nem volt — a félegyházi nótáriális házban kaptak. Szerény bútorzatuk jelesebb darabjai még László nagymamájának bútorai közül kerültek ki: egy viselt varróasztal, egy háromfiókos almárium és egy tükör. Törölközőnek is a nagymama egyik alsószoknyáját hasogatták fel. Amint fia, (II.) László a sajátkezűén írott családi krónikájában feljegyezte: szülei „sok nélkülözéssel bár, de lelkileg boldogan éltek".11

A fiatal házas vicenótárius földbirtoka az ősi redemptus birtoknak már csak a töredéke volt. Mindössze 20 holdnyi szántóföldet tudhatott magáénak és egy darab frissen telepített szőlőt a város ma Halesznek nevezett határrészén, no meg az insurrectionális uniformisra felkért adósságot. Az

ősi vagyont és a szerzeményeket a népes család, a többször házasodott férfi örökösök préda asszonyai, s a tékozló életmód apasztotta.

Az esküvőt követő esztendőben megszületett történetünk majdani második táblabírója, aki a keresztségben édesapja nevét kapta. Őt a továbbiakban — hogy édesapjától a névazonosság ellenére megkülönböztessük — (II.) Lászlónak nevezzük. A gyermek megszületése után, 1813 nyarán a szülők elköltöztek a város nótáriális házából a 70 éves nagybácsi, Endre Mátyás házába. Mátyás nagybácsi szélütött öreglegény volt, aki a vagyonát már teljesen felélte. A házába fogadott unokaöccse a lakhatásért cserébe gondozta életének utolsó szakaszában.

Mátyás bácsi házában a szegénység uralkodott: „volt eset — egy harapás kenyér és semmi de semmi élelem nem volt a háznál, sem egy szál tűzrevaló ”n. Ilyenkor vagy a rokonoktól kölcsönkapott ezüst húszforintos segített a túlélésben vagy a nagymama beszerző kőrútjairól hazavitt élelem. A nagymama szinte mindig úton volt, s szerte az országban látogatta a rokonságot, s hol az egyiktől, hol a másiktól tért haza élelemmel megrakott kosaraival. Amíg a nagymama szerzeménye tartott, addig tartott a dínom- dánom, a vendéglátás, ha elfogyott a szerzemény, ismét szűkös napok következtek.

Az aljegyzői fizetésből és a csekély földbirtokból a maguk élelmére is alig telt, a gyakori vendégekkel mégis a jómódú gazda életvitelét próbálták elhitetni. Az inszurgens múlt dicsőségét fényesítgetve minden, a városba érkezett tiszti rangú katonát, előkelőséget vendégül láttak, de a fényes estéket a szűk család rendszeres koplalása követte.

(II.) Lászlónak kilátása sem volt jelentős örökségre, ezért az apai utat követve tanulással kellett boldogulnia. A gimnáziumot nagy nélkülözések között Szegeden végezte. Az iskolás legényke ruházata pl. a rokonok viselt ruháiból került ki. „Egyszer az öreg Dugonics Adámnak egy olajszínű dolmánya került kézhez, ez egy spencernek sok, kettőnek kevés volt, pedig Andor bátyám és az én részemre két spencernek kellett belőle kikerülni. Úgy segítettek a dolgon, hogy az én spenceremnek tíz grádussal setétebb színű zöldes más posztóból készítettek ujjait, mégis igen szűk, szellös lehetett, mert az itthoni feltámadásra, mint legszebb ruhámat felvévén, úgy megfáztam benne, hogy reggelre anginába kis híjján, hogy bele nem fúltam... Fövegem is rendkívüli volt. Jó apámnak egy medvebőr (a la gránátos, hosszúszőrű) kalpagját a moly megkapkodván, kisebbre — ti. az én fejemhez — idomították. Télen csak megjárta ez, habár széles Szeged városában se kicsinek, se nagynak ilyen süvegét látni nem lehetett, de nyáron bizony meleg volt... Interpelláltam én szegény szüléimét, hogy kellene már egy sipka — ők is belátták, szorítottak is reá — mert egy sipka ára csak nagy ritkán volt rakáson a háznál’’n — olvashatjuk az időskorában írott krónikájában. A sipkát, amely nyáron mégis

7 A tiszti felszerelés részletes költségét lásd: BÁNKINÉ MOLNÁR Erzsébet 1990. 312. A forinton valószínűen a hivatalos kifizetéseknél szokásos rajnai forintot kell érteni, ami 60 krajcárral volt egyenlő értékű.

8 Deák Antal Deák Ferenc testvére volt, s az Endre család számon

tartotta a Zala vármegyei pince kifosztásának megakadályozásával a Deák famíliának tett szolgálatot.

9 BKML Kf. lt. Arc. 16. Caps. 2. Fase. 5. No. 28.

10 BÁNKINÉ MOLNÁR Erzsébet 1990. 311—325.

11 KM. Ad. 2002.14.3. 15.

12 KM. Ad. 2002.14.3. 17.

234