Bagi Gábor et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 17. (Szolnok, 2008)
Írások az ünnepeltről és az ünnepelttől - Szabó László: Szabó István muzeológusi munkássága
hatalmas anyag, illetve a Jászkunság folyóirat hozzá csatlakozó különszáma, amely a Tisza forrásvidékétől Titelig követi a folyó két partját, a Tisza mellékfolyóit a befolyás sorrendjében, a településeket egyenként, adattárukat adva, jellemző vonásaikat kiemelve, felvillantva sajátos kultúr- históriai nevezetességeiket, szerepkörüket. De hasonló Jászkunság-szám kísérte, s még számos tanulmánnyal egészült ki a szolnoki zsinagóga építésének százéves évfordulójára rendezett kiállítás, amelyben feltárult az itt élt zsidóság városépítő szerepe, élete és kegyetlen sorsa. Ezek az „adattárak” anyagukkal még sokáig kézikönyvként szolgálják a helytörténeti és országos kutatásokat egyaránt, szilárd alapot jelentenek egy induló kutatáshoz, amelynek során nemcsak az adatok mennyisége fog növekedni, de számos észrevétele és megjegyzése bizonyítást nyer. És hogy miként ölthet ez a jövő tudományos kutatásában formát és alakzatot, arra maga szolgáltatja a példát a Szolnoki Müvésztelepről, a Művészeti Egyesületről és a Damjanich Múzeum történetéről írott, szintén „adattárból” kinövő nagy tanulmányaival. Ezek egy város XIX—XX. századi életét, kultúráját, a polgárság egyleteinek, szervezetének hatását, megtartó erejét tárják elénk. Gazdag dokumentációja bizonyítja, hogy az élet minden területét miként járta át egy vidéki városi polgári szellem, értéket, maradandó kultúrát teremtve, hogyan fogta össze az egykor sivár, mocsaras, szúnyogos kisvárost és lakóinak emberhez (polgárhoz) méltó életét. Mindezek tömör összegzése — egyelőre — a Gulyás Katalinnal és Bagi Gáborral együtt készített állandó kiállításban és a hozzá írt katalógusban (Városi polgárok a századelőn) szemlélhető, olvasható. Igazi muzeológusi műfaj! Benne jelentéktelennek tűnő apró tárgyak kelnek életre, válnak egy életforma hordozóivá, dokumentumaivá; szemléltetve, hogy a mindennapok egyszerű megnyilatkozásaiban miként mutatkozik meg a társadalom szellemisége; hogyan alakul az emberek minden mozdulata jellegzetes közösségi kultúrává. Módszertanilag igen figyelemre méltó, amit erről ír: „A történeti kutatások lehetőséget adnak arra, hogy egy-egy kiválasztott társadalmi csoport, jelen esetünkben a polgárság életvitele a különféle dokumentumok segítségével megrajzolható, s annak alapján egy nagyjából hiteles, általánosító kép felvázolható. Ezt teszi a többi szaktudomány, a régészet, a néprajz is. Más dolog, hogy a feltárt, részleteiben is megismert kép megelevení- tése miként történhet. A muzeológiának, a múzeumi bemutatásnak ugyanis lehetőségei meglehetősen korlátozottak. 6 Nemcsak azért, mert például nincs „általános polgár”, hanem mert az ezekre hasonlító, ezeket reprezentálni képes egyedek tárgyi anyaga csak kivételes esetekben gyűjthető be egyetlen helyről, a múzeumok szerény anyagi lehetőségei miatt. Ezért élnek a világ múzeumai valamennyi szakterületükön azzal a megoldással, hogy a kikutatott, átlagosnak és jellemzőnek ítélt képet darabonként összeválogatott tárgyakból alakítják ki, s az ismert, bemutatni kívánt képnek csupán illusztrációjaként használják, csoportosítják és állítják ki a tárgyakat. ”6 A kiállításvezetőben a kiállított tárgyak fotója, rajza (értelmező rajza), leírása és adatai szerepelnek a pontos származási hely megjelölésével. A módszer nyomon követhető, s nem hallgatja el a kiállításnak mint műfajnak korlátozott lehetőségeit sem. Az azonban csak publikációs jegyzékét szemlélve és ide vonható munkáit elolvasva derül ki, hogy milyen előkészületi munka húzódik meg a kiválasztott tárgyak, tárgyleírások mögött. Mit jelent az a félmondat, hogy a kikutatott, átlagosnak és jellemzőnek ítélt képet darabonként összeválogatott tárgyakból alakítják ki, s mit jelent az „illusztrációként” való használat. Erről leginkább a múzeumi leltárkönyvek, a leírókartonok tudnának csak hitelesen beszélni. Néha azonban fel-feltűnik néhány tárgy, tárgycsoport aprólékos rajza, magániratok, feljegyzések és az azt megalkotó vagy megőrző személyek portréja, pontos társadalmi helyzete, egyénisége, gondolkodásmódja publikációiban is. Például egy sajátos disznóperzselő bemutatása, amelyet szükségállapot hozott létre. A kaptafakészítés; különböző jelvények, kitűzők értelmezése; újságok apró- hirdetéseinek ábrái, szövege; egész tárgyegyüttesek közlése (szolnoki szabóműhely, egy kunszentmártoni parasztcsalád teljes tárgyi anyagának, iratainak feldolgozása, kiállításon való bemutatása; Elek István szolnoki tiszti főorvos képhagyatéka). Egy oroszországi hadifogoly naplójának közlése; egy jászdózsai és egy besenyszögi parasztcsalád magánirattárának feldolgozása, ahol a befizetett csekkszelvények, villanyszámlák stb. is értelmet nyernek, fontos forrásértékű dokumentumokká válnak. Mindezeknek pedig utólagos újragondolása, a kiállításrendezés tapasztalatainak leszűrése vagy a tárgy gyűjtésmódjának adatolása külön előadásokban, tanulmányokban fontos részét alkotja munkásságának. Ilyen szemmel nézi a külföldi kiállításokat is. Amikor 1966-ban először volt alkalma Moszkvában és Leningrádban múzeumokat látogatni, aprólékos feljegyzéseket készített beszámolója 9. kép. A tiszaörsi kötet bemutatásán dedikálás közben, 1992-ben 6 SZABÓ István 1999. 25. 20
