Bagi Gábor et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 17. (Szolnok, 2008)
Történelem - Havassy Péter: A gyulai várnagyok és alvárnagyok archontológiája
se, a várbeli élet szabályozása, a várkapuk nyitva tartási rendjének megállapítása, gondoskodás arról, hogy a várban mindig kellő mennyiségű, mégpedig egy évre elegendő élelem és hadiszer legyen felhalmozva, gondoskodás a vár hadiszereinek, fegyvereinek (puskák, ágyuk) karbantartásáról, a vár építményeire, erődítményeire való felügyelet, ezeknek javítása, karbantartása, a várkatonaság, várőrség és várbeli egyéb személyzet feletti felügyelet, és ezeknek rendben tartása. A várnagy feladatkörébe tartozott még a vártartomány tiszti személyzetének időnkénti megszámoItatása, melyet havonként kellett megejteni a várnagyok, az udvarbíró és Gyula város bírájának jelenlétében. Az utasítás előírta, hogy az őrgróf jobbágyain kívül az uradalom földjét senkinek se engedjék használni, viszont a várnagyok se foglalják le másnak a földjét. Amelyik falu határában azonban több föld volna, mint amennyit az őrgróf vagy jobbágyai használhatnának, azt bérbe adhatják másoknak, de a bérlők a szerződésben kifejezetten ismerjék el, hogy az a föld a gyulai uradalomhoz tartozik. Az erdőket kíméljék, és senki más onnan fát ne vigyen, csak az uradalom jobbágyai a várnagyok az udvarbíró, illetve a gyulaiak a város bírájának engedélyével. 1528-ban Sadobrics elfogadván a vámagyságot és az udvarbíróságot, az őrgróf figyelmeztette, hogy amikor szükségét látja, éljen Asztalnok Péter és Oláh János gyulai polgárok, valamint a gyulai bírák tanácsával. A várnagyok fontosabb feladatának számított továbbá a vár állománya és az uradalom lakosai feletti bíráskodás, mégpedig többnyire másodfokon, mert az elsőfokú bíráskodás a mezővárosok tanácsának, a falvak bíráinak kötelessége volt. így például Gyula város bírája 12 esküdttel (tanács) együtt ítélkezett nemcsak a polgári és büntető ügyekben, hanem a plébános és a város lakosai között felmerült perekben is. Azonban ha a plébánosnak a tanács tagjaival volt pere, úgy a vámagyi bíróság, ha pedig az uradalmi tisztségviselőkkel, akkor Brandenburgi György őrgróf volt az illetékes. Az általa kinevezett plébánosok — eddigi ismereteink szerint — minden alkalommal biztosították urukat arról, hogy a vámagyi bíróságnak alávetik magukat. így pl. 1523-ban Sadobrich Péter apostoli pro- tonotárius kötelezi magát, hogy ügyes-bajos dolgaiban az őrgróf, illetve gyulai várnagyai ítéletét elfogadja, mivel a vári plébániát, a gyulai Szent Elekről nevezett ispotályt és a Békés városában lévő Szűz Máriának szentelt kápolnát az őrgróf kegyéből bírja. Ugyanebben az évben Gyulai Gyúri (Gywry) András deák, simándi plébános vallja és fogadja, hogy amíg csak él, urának, Brandenburgi Györgynek simándi jobbágyait, akármiféle ügy kívánná is, addig míg Gyula várának ítéletre kiküldött vámagya és udvar- bírája vagy egyéb tisztviselői őket ki nem hallgatják és el nem ítélik, semmi szín alatt sem fogja a szentszék elé idézni. A vár bíróságának — judicium castri — tagjai a várnagyok, az alvámagy(ok), az udvarbíró és sok esetben a gyulai bíró voltak, tehát társasbíróságként működött. A vámagyi bíráskodás színhelye a vár előudvara, ritkább esetben a per tárgyát képező település. A bíráskodás alapját az országos jogon kívül a királyi, esetleg a földesúri privilégiumok, a vidéki és helyi szokásjog, a helyhatósági szabályrendeletek (statútumok) képezték, melyeket a vámagyi bíróság tagjainak, a városok és falvak bíróságainak ismerniük kellett. Sadobrich Péter vámagy egy ízben említi is, hogy mivel vámagytársa, a német Ahom János nem ismeri a (helyi) jogot, minden teher az ő vállaira nehezedik. A földesúri bíróság harmadik, s egyben utolsó fellebbezési és döntési fóruma maga a földesúr, tehát ebben az esetben György őrgróf. A számos példa közül most csak egyet kiragadva: 1529-ben Sadobrich Péter vámagy jelenti az őrgrófnak, hogy Filléres László egy gyulai polgárt fegyveres kézzel a saját házában megtámadott, és súlyosan megsebesített. Ez a támadás vérontással járván (cum effusione sanguis) kerékbetörés lett volna a büntetése (de jure meretur in rota contundere), de a vámagyi bíróság (judicium castri) ahelyett 80 forint megfizetésére ítélte, amit a bűnös sokallott, pedig, ha száz forintra ítélte volna is, azt ő, mint kalmár egy hónap alatt megkereshette volna. Az őrgróf követelte, hogy a megkegyelmezett bűnösön ne nyolcvan, hanem 100 forintot hajtson be Péter várnagy. Ez a fellebbezési gyakorlat azonban például a gyulaiaknak nem igazán tetszett, különösen akkor, midőn György őrgróf már nem Budán, hanem Ansbachban lakott, s a fáradságon túl az utazás 25—26 forintba került (ez az összeg egy uradalmi ügyész évi fizetésének felét tette ki). Jobbágy vagy kevésbé tehetős városi polgár számára ez reménytelenül nagy summa volt. Ezenfelül nem szívesen mentek ügyeik intézésére idegen országba, mivel a nyelvet sem értették. Ezt a nehézséget úgy hidalták át, hogy harmadik fórumnak az ügy eldöntésére választott bíróságot kértek fel, kimondva egyúttal a további fellebbezés kizárását. Mindettől függetlenül minden peres ügyben hozott ítéletet az ügy részletes ismertetésével föl kellett terjeszteni az őrgrófhoz jóváhagyás végett, sőt a jelentősebb perek mindenkori állásáról is rendszeresen tájékoztatni kellett a földesurat. Érdekességképpen megjegyezhetjük, hogy a peres ügyek szerencsés befejezését egy 1526. évi adat szerint a vámagyi bíróság tagjai „békebírságtorral” ülték meg. Nem tartozott konkrétan a vámagyi bíráskodáshoz és a földesúr érdekköréhez, de a tisztségviselők jogi ismereteit más polgári perekben is igénybe vették, így pl. 1450-ben Porkoláb István várnagyot több esetben is ügyvédül vallják. A tisztségviselők egy része egyetemre is járhatott, így biztosan tudjuk, hogy Békési Bice Gergely udvarbíró 1451-ben bécsi, Valkai Kelemen gyulai bíró 1536-ban krakkói hallgató volt. Mindezen feladatokon túl szólnunk kell a vár urainak és tisztségviselőinek a megyei közéletben játszott szerepéről, már csak azért is, mert országosan egyedülálló jelenséggel találkozhatunk. Mátyás király 1484-ben a vármegye mindazon joghatóságát, melyet eddig a főispánok, alispánok és szolgabírák gyakoroltak, Gyula várára, illetve annak várnagyaira és hivatalnokaira ruházta. Ezzel Békés sorsa Gyulához, tehát egy olyan várhoz kapcsolódott, mely más megyében, nevezetesen Zarándban feküdt. Archontológiai kutatásaink alapján elmondhatjuk, hogy ez a korszakban egyáltalán nem volt kirívó példa. Ebben a döntésben — véleményünk szerint — az a sajátos, hogy Gyula ekkor már nem királyi vár, még akkor sem, ha azt jogilag a trónörökös herceg tartja a kezén. Azonban alig hunyta le a szemét örökre a király, egyéb alkotásaival együtt ez a rendeleté is az enyészeté lett, mert Kinizsi Pál elűzte Corvin Jánost, és Békés megye ispáni tisztét magának kérte a 141
