Bagi Gábor et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 17. (Szolnok, 2008)
Történelem - Darkó Jenő: „Pascua Romanorum” (Adalékok a honfoglalás előtti Pannónia településföldrajzához)
Pannóniát tehát Anonymus szerint római pásztorok (pasto- res romanorum) lakták a honfoglalás előtt, akiket római előkelők (romani principes) telepítettek le ezen a vidéken.9 Minden kétséget kizáró módon világos azonban Anonymus előadása ott, ahol a Pannónián (Dunántúlon) kívüli állpotok leírását adja. A Duna és a Tisza között a ruténok és lengyelek határvidékéig (confinium ruthenorum et polonorum) a bolgárok voltak az urak fejedelmük, Keán vezetése mellett. Tudjuk, a bolgárok Krum kán halála (814) után fokozatosan kiterjesztették uralmukat a Dráva—Száva köze keleti szögletére, a Duna—Tisza közére, a Tiszántúl egy részére és Erdélyben a Maros völgyére.10 Pannónián kívül, a Kárpát-medencében a IX. században a bolgár jelenlét kézzelfogható valóság,11 aminek történetesen a Szvatoplukkal vívott 892—894. évi nagy pannóniai háború vetett véget, amelynek során végül maga Szvatop- luk is halálát lelte (894).'2 Az egykori bolgár jelenlét mellett könnyen valószínűsíthető Anonymus előadásának az a részlete, amely egyfelől a Tisza és az Igfon-erdő, másfelől Erdély, a Maros és a Szamos közötti területet a kozárok földjének mondja, amely értelemszerűen a honfoglalást megelőzően Ménmarót birtokában volt. A Maroson túl pedig a Vidinből jött Glád vezér volt az úr, akinek leszármazottja volt Ajtony, Szent István kortársa, akit a szent király vezére, Doboka fia Csanád Marosvárban (castrum iuxta Morisium) meggyilkolt. Ezzel az epizóddal Anonymus előadása áttér a honfoglalást követő események taglalására. Kétségtelen, hogy a Kézainál és a Képes Krónikában fennmaradt hagyomány már nem ismeri a római pász- torok-at, így azt sem, hogy Pannóniát valamikor pascua romanorum néven emlegették. Kézai két helyen (c.15. és c.16.) emlékezik meg a vlachokról, egyszer a székelyek kapcsán (c. 15.), máshol pedig az egyéb (szláv, görög, morva) jövevények (advenae) között (c.16.). A Képes Krónika (c. 14.) viszont úgy tudja, hogy „Pannónia, Pamphylia, Phrygia, Macedónia és Dalmácia” lakói, mivel őket „a hunok gyakorta zaklatták... Attila enge- delmével szülőföldjüket elhagyták, Attilának (ugyanis) nem akartak szolgálni, miután állataikat, valamint a valachokat, akik szolgáik voltak, visszahagyták, Apukába költöztek, pásztoraik pedig önként Pannóniában maradtak.”13 Ebben az esetben a kutatás a Pannóniát Attila miatt elhagyó rómaiak (!?) pásztoraiként fogja fel a vlachokat. Azonban az önként visszamaradt pásztorok, éppen az „ac” szócska miatt itt sem lehetnek azonosak a vlachokkal, akik ebben az esetben nem mások, mint az elköltöző rómaiak szolgái (coloni) és nem parasztok, miként azt a magyar fordításban olvashatjuk.14 Tudjuk ugyanis ezekről a vlachokról, hogy a szláv, görög és morva jövevényekkkel együtt Attila életében közönséges szolgák voltak”.15 Láthattuk, Anonymus használja a „pascua romanorum” kifejezést, és azt kifejezetten Pannóniára érti. Ugyanakkor ezzel a megnevezéssel sem Kézainál, sem pedig a későbbi krónikákban nem találkozunk. Viszont kifejezetten említést tesznek a vlachokról, mint a honfoglalás előtt a Kárpát-medencét benépesítő népek egyikéről, akik a térségen belül közelebbről nem lokalizálható helyen laktak.16 Az egykori római birodalom területéről nézve, azonban a Dunán „túl”, vagy éppen Pannóniában a forrásaink már régóta tudni vélték, hogy ott egyrészt pusztaság van, másrészt pedig ezen a pusztaságon bizonyos, közelebbről nem ismert „római” pásztorok laktak. C. A. Macartney megállapítása szerint: „egy rejtélyes mondat, amely kifejezetten vagy a sorok között sok magyar és külföldi szövegben előfordul, s arról szól, hogy Pannónia a honfoglaláskor mint ‘pascua Romanorum’ (más változatban: mint ‘Blachi, pastores Romanorum’ — lakta terület) volt ismeretes. Ez a két elem a X. századtól fogva számos szövegben jelenik meg, különböző alakban, de mindig felismerhetően. E forrásokban kétségtelenül rokon hagyomány nyilatkozik meg, ha a szövegek nincsenek is olyan szoros rokonságban egymással, hogy egyiket a másikból lehetne származtatni.”17 A Duna-melléki „római” pásztorok regényes történetével találkozunk Bíborbanszületett Konstantinos „De ad- ministrando imperio” c. munkájának 29., 30. és 31. fejezetében. A magyar honfoglalás és megtelepedés politikai története szempontjából rendkívül jelentős forrásunk a bennünket érdeklő momentumot Salona városának az avarok részéről történt elfoglalása (603/604)18 kapcsán két változatban, megismételve adja elő. Nem kívánjuk itt a konstantinoszi mü sajátosságait ismételten hangsúlyozni, de kétségtelen, hogy a megkettőzött előadás éppen a munka sajátja. J. B. Bury19 által már egyszerűen fércműnek (patchwork) aposztrofált munkáról H. Grégoire megállapította, hogy az szinte minden esetben megkettőzötten adja elő az eseményeket, úgynevezett „doublette”-eket tartalmaz. Itt is egy ilyen „doublette”-tel állunk szemben, amelyből C. A. Macartney a 30. fejezetben olvasható elbeszélésnek tulajdonít nagyobb történeti hűséget.20 Jelen esetben mi sem egyetlen történet három különböző helyen előforduló töredékeire gondolunk, hanem — amint azt 9 Amennyiben a pastores romanorum esetében nem jelzős gene- tivuszra gondolunk, úgy a „római” szolgálatban állott pásztoroknak maguknak nem kellett szükségszerűen „rómaiak”-nak lenniük. Ebben az esetben a Pannóniát a keresztény és „római” oikumené jogigényével hódoltató frank uralomra is gondolhatunk, így az egykor a frank birodalom részét képező avar királyság (regnum Avarorum) esetében ezeknek a „rómaiak”-nak a pásztorai — történetesen — az akkor ott élő avarok is lehettek! 10 VÁCZY Péter 1938. 11 DARKÓ Jenő 1996. 179— 187. 12 A sorsdöntő csata helye az Anonymusnál megőrzött krónikás hagyomány alapján Bánhida volt. — Vő.: VAJAY Szabolcs 1966. 22. 13 SRH. I. 269. 14 KÉPES KRÓNIKA... 1978. 47. 15 Uo. 53. 16 Tudjuk, hogy a román történetírás Gelu személyével hozza kapcsolatba ezeket a magyar krónikákban is szereplő vlachokat, minden különösebb alap nélkül! 17 MACARTNEY, C. A., „Pascua Romanorum“ in: Századok. 1940.4. 18 DÖLGER, F., Regesten der oströmischen Kaisreurkunden. 1925. nos. 153, 154. 19 BURY, J. B. 1906. 511—577. 20 MACARTNEY, C. A. 1940. 5. 134
