Bagi Gábor et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 17. (Szolnok, 2008)
Régészet - Patay Pál: Régészeti kutatásaim Szolnok megyében
PATAY PAL RÉGÉSZETI KUTATÁSAIM SZOLNOK MEGYÉBEN A mai Jász-Nagykun-Szolnok megye területén mint régész először Tószegen tevékenykedtem, amely akkor, 1948-ban még Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye részét képezte. A Nemzetközi Régészeti Unió1 III. kongresszusát Tompa Ferenc elnöklete alatt 1940-ben Budapesten kellett volna megtartani. Természetesen az időközben beállott második világháború ezt meggátolta. A viszonyok konszolidálódásával az Unió Állandó Tanácsa a Kongresszusnak 1949-ben való megrendezésével továbbra is Magyar- országot bízta meg. (A Tompa halálával megüresedett elnöki széket Banner Jánossal töltötték be.) Hogy ebből nem lett semmi, az az idehaza közbejött politikai változásoknak volt a következménye. Mindenesetre 1948-ban a régészek még javában készültek a Kongresszusra. Az volt a terv, hogy a Kongresszushoz kapcsolódóan vidéki kirándulások is lesznek, amelyek során múzeumokat, ásatásokat mutatunk be. Az erre kiszemelt lelőhelyeken 1948-ban előzetes feltárásokra is sor került. Természetesen bronzkori lelőhelynek nem is jöhetett más számításba, mint a tószegi Laposhalom, amelyet nemcsak a hazai, hanem a nemzetközi kutatás is a Kárpátmedence bronzkori kronológiája sarokkövének tartott. Ennek ásatására novemberben került sor. Az ásatás vezetésével Csalog Józsefet bízták meg, aki akkor munkanélküli volt. De azzal a kikötéssel, hogy az ásatás szakmai publikálása a munkában ugyancsak résztvevő Mozsolics Amáliát illeti meg. Rajta kívül még Korek József és magam, valamint egy, a Nemzeti Múzeumba beosztott fiatal néprajzos kolléga, Szentmihályi Imre képezte a munkacsapatot.2 Az ásatás részleteire már nemigen emlékszem, de arra, hogy kegyetlenül fáztunk ezen a kéthetes ásatáson, igen. Fagyni ugyan nem fagyott, de a szűnni nem akaró, csontig ható novemberi szél akadálytalanul söpört végig a környezetből néhány méterre kiemelkedő halmon. Ilyen körülmények között Mozsolics Amáliának szinte az lett a fő feladata, hogy a Laposhalom tövében lévő szállásunkon főzött forró teával tartsa bennünk a lelket. Hogy Szolnokon múzeum lenne vagy valamilyen régészeti gyűjtemény, erről a háború előtt nem is volt tudomásom. A háború után azonban (hogy mikor, pontosan nem tudom) egyszer utasítást kaptam, hogy keressem fel a szolnoki múzeumot. (Damjanich János Múzeumnak csak 1952- ben nevezték el.) Nem volt látványos helyen, de megtaláltam. A városháza alagsorában volt. Az épületnek egy mellékutcai oldalán volt a bejárata. Vagy 8-10 lépcsőn lemenve ismerős arc fogadott: Kaposvári Gyula. Az egyetemről ismertem, egy időben jártunk az akkor még az alapítójáról, Pázmány Péterről elnevezett Universitasban. Nem tartozott ugyan közénk, régész növendékek közé, „dögész” lévén (ahogy mi akkor a természetrajz szakos hallgatókat neveztük), de gyakran fordult meg Alföldi András szemináriumában, felkeresve ott egy ugyancsak Szolnokra való barátját, Kádár Zoltánt. Kaposvári Gyulával egyébként hamarosan ismét találkoztam, mégpedig 1950 októberében a Szentendrén muzeológusok részére megrendezett egyhónapos, bentlakásos tanfolyamon. Emlékezetes maradt a számomra a továbbképzésnek álcázott, valóságban ideológiai „fejtágító” utolsó estéjén megtartott műsoros est, amelyen a 40 hallgató mindegyikének valamilyen formában szerepelni kellett.3 Kaposvárinak egy kétrészes, rövid színpadi jelenetben, amely az éppen akkor bevezetett tanácsrendszer ügyintézését lett volna hivatva népszerűsíteni a horthysta közigazgatáséval szemben, egy csendőrt kellett megszemélyesítenie, aki minden kákán megtalálja a csomót. Az idők folyamán is sokszor találkoztam vele. Benne az általam példaképnek tartott vidéki múzeumigazgatót ismertem meg. Azt a pátriájáért lelkesedő kultúrembert, aki, ha nem is valamely tudományszak nemzetközileg élvonalbelinek elismert tudósa, de ismeri a múzeumi terület különböző szakágainak problémáit, egyben jó kapcsolatot tud kiépíteni az intézménye feletteseivel, városa, megyéje hivatali és társadalmi vezetőivel, és azt a múzeuma érdekében hasznosítja is. Később hol a saját kutatási témáimból kifolyólag fordultam meg többször Szolnokon és Szolnok megyében, hol hivatalos kiküldetésben jártam ott — így többek között 1953- ban. Noha akkor a balassagyarmati Palóc Múzeum 1 Union Internationale des Sciences Préhistoriques et Protohisto- 2 CSALOG József 1952. 19—32.; MOZSOLICS Amália 1952. riques 35—68. 3 KAPOSVÁRI Gyula 1995. 26—30. 119
