H. Bathó Edit – Gecse Annabella – Horváth László – Kaposvári Gyöngyi szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 16. (2007)

Szabó László: Magyarországi megyei múzeumok a tudomány sajátos műhelyei

kezetekben a parasztságot, a tantestületekben a pedagógu­sokat, a különböző szövetségekben, alapokban a művész­társadalmat és így tovább. Ha valaki mindezekből még kimaradt volna, annak hatósági, rendőri, besúgói hálózat vigyázta lépéseit. Bonyolult rendszer épült ki, melynek feltárásával, működésének megismerésével a történészek még hosszan elbíbelődhetnek. A cél világos volt: egy a hatalom által ellenőrizhető, s így kézben tartható társadal­mat, társadalmi intézményrendszert létrehozni, amelyet aztán a hatalom birtokosai mindenkori céljuk, elképzelé­sük szerint fel tudnak használni. Az élni akaró emberek javarésze, ha érezte is, hogy erő­sen megkötik szabad akaratát, mozgását, befolyásolják gondolkodását, nem sokat tehetett ellene. Elfogadták, el kellett fogadniuk ezt az állapotot, és legfeljebb a mormo­gás jogát fenntartva végezték dolgukat. Amúgy idomultak a körülményekhez, maguk észrevétlenül idomítottá váltak. Mások meg fel sem ismerték helyzetüket, természetes álla­potnak fogták fel dolgukat, vagy ellenkezőleg, felismerték benne az érvényesülés, a magasabb poszt, a jobb életvitel lehetőségét, s tisztekként emelkedtek ki e hatalmas hadse­regből. A társadalom betört. Az élet ment tovább. Idő teltével azonban az egységesnek szánt új és ellen­őrizhető rendszerben (amelyben azért értéktermelés is folyt, hiszen csak ez tarthatta fenn az egészet), egyes cso­portoknak, intézményeknek külön céljai, jogos igényei, sajátos elképzelései, törekvései kezdtek megfogalmazód­ni. S mert szüksége volt a fennálló rendszernek, a létező társadalomnak az értékekre, ezeket nem vehette semmibe. Az engedékenység lazított a szorító fogáson. Bizonyos pontokon ezek az igények nagy erővel, sokszor durva köz­vetlenséggel jelentkeztek (ezekre lecsaptak), másutt meg sajátos képződmények jöttek létre. Olyanok, amelyek a kialakított rendbe beilleszkedtek, de nem azt a szerepet játszották el, amit nekik írtak. Jómagam a múzeumok, köz­gyűjtemények törekvéseit ez utóbbi csoportba sorolom. A megyei múzeumi rendszert — immár történeti távol­ságból visszapillantva, de a folyamatot aktív kortársként is értékelve — a létező szocializmus egy olyan mesterségesen szervezett, majd társadalmilag elfogadott intézményrend­szerének tekintem, ahol az eredeti központi törekvések és akarat nem tudott érvényre jutni. Minduntalan szelíd ellenállásba ütközve hasznos és jól működő, a tudományos életet, a közgondolkodást előre vivő, a nemzeti kincseket nagymértékben gyarapító, tagjait a szélsőségektől védő intézményhálózattá vált, s amelyet ma — mert az erkölcsi próbát kiállta — inkább oltalmazni, segíteni, mint támadni és megbontani kell. ínséges időben ne vessünk baltát a mégoly gyengén termő fa tövére sem! Hogy van-e ebben valami igazság, ahhoz röviden fel kell vázolnunk a megyei múzeumi szervezet eddigi, több mint négy évtizedes történetének néhány vonását a tudo­mányos kutatás szemszögéből. A múzeumalapítók és vidéki kutatók társadalmi megbecsültsége a szervezet létrejötte előtt és után A polgári korszakban a vidéki Magyarországon is erős igényként jelentkezett városainkban, hogy közgyűjtemé­nyeket, azaz könyv- és régiségtárat hozzanak létre. Az igazi város fogalmához ez a kiegyezés korában már hozzá­tartozott, majd a millennium utáni évtizedben szinte felté­tele lett. Nem is hiányoztak ehhez a megfelelő, elhivatott, rendszerint tanáremberek. De voltak földbirtokosok, egy­házi személyek, vagyonos polgárok, akik ugyanezen mun­kálkodtak, akár mint pártfogók, akár világban tett útjaikról érdekes tárgyat hozó vagy gyűjtő polgárok, akár mint maguk is kutatást folytató tudós emberek. Ma már eléggé ismert az egyes vidéki múzeumok története, sok helyütt 130—150 éve tarthatnak számon ilyen gyűjteményeket. Történetükből hősies harc rajzolódik ki. Elődeink a gyűj­teményt befogadó épület, a fejlesztés, az állagvédelem pénzszerző harcainak katonái is voltak a kutató- és gyűj­tőmunka mellett. Wosinszky Mór, Jósa András, Györffy István, Laczkó Dezső, Tragor Ignác neve ma büszkén díszlik egy-egy szép múzeum homlokzatán. Más múzeum­alapítók neve nem került oda, de számon tartják őket, utcákat, tereket, intézményeket, díjakat neveznek el róluk, megülik kerek évfordulóikat, feldolgozzák, megírják élet­rajzukat, értékelik munkásságukat. Tariczky Endre Tisza­füreden, Balogh Béla Szolnokon, Butyka Béla Török­szentmiklóson, Varga Lajos Tiszaföldváron, Turcsányi István Kunszentmártonban, hogy csak néhány megyénk­beli elődünket említsem. Némelyiküket magam is ismer­tem. Mint ifjú kollegát fogadtak bizalmukba, segítettek abban, hogy hivatássá érlelődjék foglalkozásom. A hősi korszak arany lapjait olvasgatva ma büszkék vagyunk rájuk, küzdelmüket felemelőnek tartjuk. Jól tudjuk azon­ban, hogy nagyobb részük ezt nem így élte meg. A város bogaras embereinek tartották őket, s miközben nagy tudá­sukat sokak elismerték, hivatkoztak rájuk, szaktekintély­ként emlegették, a kisváros társadalmában — hacsak nem állt mögöttük nagyobb vagyon — kevés tekintélyük volt. A helyi intelligencia értékrendje szerint az ügyvéd, az orvos, a köztisztviselő, a pénzember, a vagyonos keres­kedő, iparos, cégtulajdonos mögé szorultak. Állandó, tu­domány iránti odaadó szorgalmukat legtöbben mániának, a közgyűjteményért való harcukat, mecénáskeresésüket siránkozásnak, koldulásnak tekintették, s nem megbecsült 5 Nem hivatkozunk itt a történetkutatás eredményeire, hogy alá­támasszuk mondandónkat. Elegendő csak arra utalni, hogy az állam és a párt szervei, intézményei tükörképei voltak egymásnak, de a párt döntött először mindenben. 18

Next

/
Oldalképek
Tartalom