H. Bathó Edit – Gecse Annabella – Horváth László – Kaposvári Gyöngyi szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 16. (2007)

Örsi Zsolt: A karcagi múzeum és a nagykun öntudat

hatalmas, szinte birodalmat alkotó kunok „Cumania"jának jellegzetessége. A kun sírszobron — amely az ótörök kőszobrokkal mutat rokonságot — jól látszanak a viselet egyes elemei is. A Képes Krónika festményein már a beköltözött kunok színpompás keleti ruháit csodálhatjuk meg. A fotókon pedig egy kazahsztáni dombormű mutatja be a kipcsakok életét. A tárlókban a középkori kun szállások régészeti anyaga látható, illetve egy Selmeczi László által megásott telek rekonstrukciója. Ez a terem a legrégebbi kun ősöknek állít emléket, mutatja meg, milyen rögös úton jutottak el a messzi Ázsiából Európa szívébe. A következő helyiségben a mai karcagiak számára talán legfontosabb emlékeket mutatjuk be. Itt emlékezünk meg a megváltakozásról, a redemptióról. A falakon körben a hatkunság városainak és a Nagykun kerület címere látható egy Bedekovich-féle 18. századi Nagykunság-térképpel. A falakon és a tárlókban írásos dokumentumokat találunk, melynek legértékesebb darabjai a redemptios oklevelek, illetve az eredeti Liber Fundi, amelybe a megváltakozottak neveit írták be. Ez tehát a máig elevenen ható, az egész Kunság népét megmozgató közös élményre emlékeztet, ami egyben a kun öntudat alappillére. Ez az anyag már az új kiállítás része. A továbbiakban a rétélést, a gazdálkodás alapját jelentő állattartást és földművelést ismerhetjük meg. Ezek a tárgyi emlékek, a régi állandó kiállítás, a Nagykunsági krónika részei voltak. Az első részben a régi vízivilágot ismerhetjük meg. A folyószabályozások és lecsapolások előtt nagy kiterjedésű rétek vették körbe a karcagi határt, amely rengeteg halat, vadat adott. De itt legeltek a kondák, a gulyák, a ménesek, amelyek ekkoriban a nagykunsági emberek megélhetését biztosították. Nem véletlenül nevezték az állatot tőkemarhának, hiszen ez volt a gazdaság alapja. A következő vitrinekben bemutatott eszközök az alföldi, ezen belül a nagykunsági pásztorkodás míves darabjai, amelyek archaikus jellege mellett tükrözik annak gazdagságát is. A zsánerkép egy marhaállást jelenít meg a maga egyszerűségében, ahogyan a gulyások étkeznek a kontyoskunyhó előtt. Tovább haladva a tejfeldolgozás eszközkészletében, a színes, mintás tálakban, köcsögökben gyönyörködhetünk. Majd a tanyásodás, a tanyafejlődésbe nyerhetünk bepillantást. A Györffy István által „felfedezett" nagykun pitarólas tanya hű mását is megtekinthetjük. Innen a földművelés termébe jutunk, ahol megismerkedhetünk a régi vetési, aratási és szemnyerési gabonatárolási módokkal. A legutolsó teremben, amely ismét az új kiállítás része, a közelmúltba pillanthatunk be, ami az egyik újabb része az állandó kiállításnak. Ez a 19. századi parasztpolgári fejlődést mutatja be. A redemptiót követően biztos lábakra állhatott a gazdaság, hiszen magán illetve közösségi tulajdonba kerültek a földek. Karcag megváltotta Bocsa, Asszonyszállás, Orgondaszentmiklós, Ködszállás és Magyarka középkori elpusztult falvak határrészeit is 41.300 forintért. (Majd később a 19. században Hegyesbort is.) Az így kialakult hatalmas külterületen indulhatott meg a termelés. A nagy távolságok miatt ésszerű volt a határban elhelyezni az üzemszervezet néhány egységét, így megindult a tanyásodás, amely a réti földet birtokba vételével új lendületet vett. A jobb földeket szántották, a hitványabb vizenyős területeken pedig állatokat tartottak. Aki nagyobb összeget fizetett a megváltakozásból, az nagyobb területen gazdálkodhatott, így a haszna is nagyobb volt. A vagyonosabbak lassan átvették a településeken az irányítást, és a legapróbb részletekig szabályozták a gazdaság és a társadalom mindennapjait. A javuló anyagi kondíciók teremtették meg azt a tárgyi gazdaságot, amelyet itt mutatunk be. A céhes élet emlékei az egykor virágzó kisipart tárják elénk, a híres karcagi kisbunda, a hátulvarrott csizma ennek a termékei. Karcagon mind e mellett nem volt jellemző az ipari tevékenykedés, hiszen a mesterek jelentős része csak a mezőgazdasági munkák szünetében űzte az ipart. A város inkább a környékbeli kisiparosok által készített termékek felvevő piacának számított. Egyedül a malomipar mondható jelentősnek, hisz egykor hatvan malom őrölte a kenyérnek való gabonát. Az itt őrölt lisztből készült a hajdan híres karcagi mézeskalács. Magas fokon járt az iskoláztatás. A karcagi középfokú oktatás 1676-ban kezdődött. Csodálkozva említik meg külhoni utazók a reformkori Karcagon járva azt, hogy itt mindenki tisztán magyarul beszél, és mindenki, még a kondás is tud írni-olvasni. A polgári fejlődés ütemét mutatja az is, hogy a város igen korán kivetkőzött, azaz letette a népviseletet, és polgári ruhában kezdett járni. Ezek emlékeit is megtalálhatjuk itt. A kiállítás rövid bejárása után elmondhatjuk, hogy az új kiállítás sokkal szemléletesebben, gazdagabban mutatja be a Nagykunság és Karcag történelmét, és jelentősen nagyobb anyagot tár elénk a nagykun öntudat alapjaiból. Megállapíthatjuk, hogy a karcagi múzeum és a nagykun öntudat kifejeződései között szoros kapcsolat van. A múzeum mindenki számára hozzáférhetővé teszi azokat a tárgyi emlékeket, amelyek segítségével tovább ápolhatjuk őseink emlékét. 153