H. Bathó Edit – Horváth László – Kaposvári Gyöngyi – Tárnoki Judit – Vadász István szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 15. (2006)

SZABÓ ISTVÁN: AMI SZOLNOKOT ORSZÁGOSAN IS ISMERTTÉ TETTE

közgyűlési termében 1947. május 15—24. között Szolnok a magyar képzőművészetben címmel rendezték. Fontos esemény ez a kolónia történetében, ugyanis ez volt az utolsó alkalom, amikor a telep történelme még manipulálatlan állapotban jelenhetett meg. Még nem történt meg a kulturális életben a radikális szemléletváltás, a művészeket még nem hivatalos distinkciók, hanem évtizedes tekintélyük súlya alapján értékelték. A bemutatott történeti anyagot pedig egy elfogadott és ismert értékrend szerint válogatták a rendezők. Ezen a kiállításon a művésztelep még tartotta az 50 éven keresztül kialakított színvonalát. A tárlatot reprezentatív kiállításnak szervezték, így a kiállító művészek a kolónia meghatározó egyéniségei voltak, akár az alapításhoz nyúltak vissza a rendezők, akár a két világháború, vagy a harmincas évek végének prominens alkotóitól válogattak műveket. Az élők mellett nemcsak a korábbi évtizedek alatt, idős korukban elhunyt művészek szerepeltek a kiállításon, de a háborúban elpusztult, elhurcolt művészek is. A résztvevők között még ott találjuk BASILIDES Barnát, GÁBORJÁNI SZABÓ Kálmánt, MATTION I Esztert, BERNÁTH Aurélt, BORBEREKI KOVÁCS Zoltánt, akik többek között az utolsó években a telep törzstagságát alkották. (L. a 3., 4., 6., 7., 9., 24., 25., 26., 29. illusztrációinkat, melyek valamennyije 1940—1947 közötti alkotás.) Az ő munkásságukkal a színvonal megtartásával megtörtént volna a nemzedékváltás, Pólya Tibor és Pólya Iván, Aba-Novák Vilmos, Fényes Adolf halálával ők vették volna át a stafétát az idős pályatársaktól. 1947 után ez a helyzet megváltozott. Elsősorban azért, mert akik Szolnokon pozícióba kerülve a művésztelep dolgaiba bekapcsolódtak, nem voltak helybeliek. Nem voltak szakemberek, képzettek, nem volt rálátásuk a kultúrára, nem kötötték őket helyi hagyományok. Az őket befolyásoló művészeket viszont a megváltozott körülmények között közel sem a művészi szempontok vezérelték elsősorban. S ha a lakhatást, a műtermet biztosították is számukra, annak fenntartását, a család ellátását művészi munka nem garantálta. Alig volt bemutatkozási lehetőség, műtárgy vásárlás pedig szinte semmi. A telepen élő négy alkotó a megye más városaiban dolgozó képzőművészekkel egyenrangú művészekként, velük együtt szerepelhetett közös kiállításokon. Az országos szervezet a demok26. kép. Mattioni Eszter: Marili (Bernáth Mária) (1941) 27. kép. G. Szabó Kálmán: Tiszai átkelés (1940) ratikus fellendülés értelmében egyenlőkként kezelte mindannyiukat. A vidék felemelése, Pest monopol helyzetének megszüntetése kulturális téren is a kormányprogram fontos része volt. A pártszakadások, az egypártrendszer megerősödése után 1949—50 körül jelentek meg a kötelező direktívák. Először az irodalomban, majd a többi művészeti ágban. A képzőművészet terén ez a szocialista realista irányzat erőszakolásában kulminált. A művészek vidéken és Pesten egyaránt igyekeztek a feszesre húzott határok között lavírozni. Ennek egyik eklatáns példája volt a pozícióban lévő BERNÁTH Aurél kínlódása a proletkult követelményei és festészeti elhivatottsága között. A legtöbb művész bizonyos megalkuvásra kényszerült, amit aztán a fellazuló évek során iparkodtak minél előbb elfelejteni. A szolnoki művésztelep korszakaiban mindig is lényeges szerepet játszott a táj, a vidéki élet festése. A figurális megjelenítés sem állt távol legtöbbjüktől, akár a telepalapítástól a negyvenes évekig követjük a telephez kötődő művészek munkásságát. Tehát semmi nem indokolta, hogy erőszakos határt vonjanak a korábbi időszakok és a megkövetelt új stílus közé. Ám az 50-es évek tájékán már meghatározták, hogy kik azok az emberek, akiket a haladó realista művészet vonalában értékelni lehet. Ezzel egyidejűen pedig szép sorban kiejtették mindazt az értéket, ami a háború előtti időszakban megszületett. Persze ki-ki természete szerint válogatott, hagyta meg néhány művével Biharit, Fényest, Kosztat esetleg Istókovitsot. Miközben Pesten is, Szolnokon is megtalálták azt az embert, akit leginkább lehetett használni. BENEDEK Jenő jó festő volt, ezt korábbi képei igazolták. Viszont megvolt az a naturalista ábrázolási képessége, amivel mindazt, amit a párthatározat leírt, képes volt szinte fotógráfiai hűséggel megfesteni. A Szolnok Megyei Néplap hasábjain szinte napról napra követhetők az újabb és újabb direktívák, egymást licitáló diktandumok. A már korábban kialakult szokás szerint egy-két havonta végiglátogatták a művésztelepet, interjúkat készítettek, nyilatkoztatták a festőket. A művészek megpróbáltak a követelményeknek megfelelni, ki több, ki kevesebb lelkesedéssel. Ez az úgynevezett „hurrá optimizmus" korszaka, a rendszerváltásnak a szocialista realizmus tematikai irányelveit 292