H. Bathó Edit – Horváth László – Kaposvári Gyöngyi – Tárnoki Judit – Vadász István szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 15. (2006)

SZABÓ ISTVÁN: AMI SZOLNOKOT ORSZÁGOSAN IS ISMERTTÉ TETTE

rítéssel dolgozó munkák jelentek meg, de megindultak a regionális kutatások is. Ettől kezdve meg lehetett említeni azt is, hogy képző­művészeink közül ki volt zsidó származású. Persze nem ez hiányzott a művészek, a társadalom há­ború utáni éveinek megrajzolásakor. S különösképpen a megoldani valók listájáról. A harcok befejeződésével az élet normalizálása volt a legfontosabb feladat. A városban már 1944. november 6-án megalakult a polgárőrség, létszáma márciusig 175 főre emelkedett. Pár nappal a felszabadulás után a Papírgyár és a Hungária dolgozói már áramot adtak a városnak és lehetővé tették a vízszolgáltatást. Három hét leforgása alatt két fahíd állt a Tiszán, az üzemek egy ré­szében megindult a termelés, a harcok során szükség­kórházakká alakított iskolákban egymás után kezdték meg a tanítást, s az 1944. december 21-i debreceni Ideiglenes Nemzetgyűlésen a nyolc megyei delegált között, Szolno­kot három személy képviselte. 1945 januárjában Szolnokon már működtek az új de­mokratikus pártok (Szociáldemokrata Párt, MKP, Függet­len Kisgazdapárt) szervezetei. Január 25-én újjáalakult a képviselőtestület, ahol a Nemzeti Bizottságba tömörült pártok küldöttjei között a szolnoki születésű BARANYÓ Sándor festőművész képviselte a művésztelepet. A kom­munista Zsemlye Ferenc ideiglenes polgármester vezette közigazgatási apparátus fontos feladatának tekintette a károk felmérését és a helyreállítási munkák mielőbbi beindítását. A Művésztelep is beletartozott ebbe a feladatcsomagba. Mint említettük — a harcokat megelőző bizonytalan helyzetben, majd pedig az effektív hadiesemények miatt a kolónia az 1944-es esztendőben gazdátlanná vált. A más­hol, többségükben a fővárosban lakó művésztagok egész esztendőn át elmaradtak Szolnokról, s csupán a szolnoki, de nem a művésztelepen, hanem kint a városban élő BARANYÓ Sándor és az előző esztendőtől ugyancsak szolnokivá vált és ugyancsak egy művésztelepen kívüli városi lakásban élő BENEDEK Jenő képviselte a képző­művészeket. Mégpedig úgy, hogy BARANYÓ Sándor és BENEDEK Jenő éppen a művésztelep legkritikusabb időszakában, az 1944—1945-ös esztendőben kapott a har­cok miatt érvényesíthetetlen vendégtagsági meghívást a kolóniára. Itt élvén a városban, jóllehet a Művésztelep alkotóközösségként nem működött, mindketten szívükön viselték annak sorsát. Kellett is, mert a telep összes létesít­ményével, parkjával együtt a zavaros időkben ebek har­mincadjára került. A hatósági, közigazgatási szervek nem működtek, s az exponált helyen fekvő, őrizet nélküli, de a harcok idejéig legalább zárt, elkerített terület egy ideig látszólag védve volt. De nem volt egyetlen ember sem, aki óvni tudta volna. A Művészeti Egyesület vezetőségi tagjai közül egyedül Elek István maradt a városban, ő azonban a németek elvonulásáig származása miatt bujkálni kény­szerült. S bár rejtőzködése idején sem tudta magában meg­tagadni az orvost, gyógyszerész lányával együtt „...a há­ború (alatt is) gyógyító munkát végeztek, (sőt egy aján­dékba kapott ezüst szamovár pohár bizonyítéka szerint) orosz katonákat is gyógyítottak" 1 ' 1 — nyílt fellépés, hiva­talos intézkedés nem állt módjában. A felügyelet nélküli telep aztán a háborús nélkülözések, az általánosan rossz közellátás, állandósult fűtőanyag- és élelmiszerhiány idején nem kerülhette el a sorsát. Jóllehet — s ezt a tényt szinte valamennyi teleppel kapcsolatos írás tévesen közli, vagy hallgatja el, — a pavilonok nem kaptak belövést, s ép állapotban, legfeljebb légnyomás betörte ab­11. kép. Benedek Jenő közmunkaváltság bélyegei (1945). Együttesen és külön-külön, pengőértékükkel jelezve 285

Next

/
Oldalképek
Tartalom