H. Bathó Edit – Horváth László – Kaposvári Gyöngyi – Tárnoki Judit – Vadász István szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 15. (2006)
EGRI MÁRIA: MÉSZÁROS LAJOS
Tabáni házak újjáépítéshez szükséges pénzekért, támogatókért is. S úgy tűnt, sikerrel. Mert a II. világháborút követő rendszerváltásig, az Egyesület működésének ellehetetlenítéséig, majd tényleges megszűntetéséig, ötven évig képes volt a telep működtetésére. A II. világháború igen nagy pusztítást végzett a telep épületeiben is, nem beszélve a jelentős művészeti károkról. Szinte a harcok elcsitulta után azonnal mozgalom indult a művészi munka megindításához a telep megsegítésére. A Művészeti Egyesület fővárosban élő, életben maradt tagjai mindent elkövettek, hogy a szolnoki kolónia ismét életre keljen, s az akkor már neves, beérkezett művészek — Basilides Barna, Bernáth Aurél, Borbereki Kovács Zoltán, Gáborjáni Szabó Kálmán, Mattioni Eszter, Vidovszky Béla, Zádor István — újra elfoglalhassák szolnoki műtermeiket. A megváltozott társadalmi rendszer azonban másként alakította a szolnoki viszonyokat. A lakhatóvá tett négy műtermet kérvényükre lakásként kiutalták az 1925-től a telepen dolgozó Chiovini Ferenc, a szintén a kolóniához tartozó, a háborúból hazaérkezett Patay Mihály, a Verseghy Gimnázium tanára, Benedek Jenő és a szolnoki születésű Botos Sándor számára. A nyári műtermekből állami tulajdonú lakások lettek, amelyeket a művészek családjaikkal foglaltak el, s amelyekre az IKV előírásai vonatkoztak. A művésztelep alaphelyzetén a későbbi tulajdonviszony-alakulások, a Város és a Képzőművészeti Alap jogait és feladatait egymás közt felosztó, több ízben módosított szabályok sem változtattak. A II. világháború utáni új államrend rövid időn belül minden területen megteremtette a maga irányító és ellenőrző szerveit, s megfogalmazta politikai ideológiájának megfelelő elméleti direktíváit. A művészetekre vonatkozó kulcsszó a „szocialista realizmus" volt, amelyet többen és igen kategorikusan igyekeztek meghatározni. Ennek ellenére a fogalom mibenlétét a szakma még a hatvanas években is vitatta. 1950-ben a főváros legnagyobb méretű kiállítócsarno1 Révai József Népművelési Miniszter, az MDP főtitkárhelyettesének beszéde az I. Magyar Képzőművészeti Kiállítás megnyitása alkalmából, 1950. augusztus 19-én. In: Új Magyar Képző254 kában, az újjáépített Műcsarnokban rendezték meg az Új magyar képzőművészet első nagy országos prezentációját. Révai József Népművelési Miniszter megnyitó beszéde lett az „új művészet" kátéja, az irányadó, mely szerint „...képzőművészeink témában az új élet, az új valóság, az új ember felé fordulnak vagy kezdenek fordulni...A dolgozó ember ábrázolása, a dolgozó nép számára festett képek" a művészek feladata, amelyekben „ ...harcosan, pártosan ki kell fejezni tudni a harcoló és építő nép érzelmeit és törekvéseit. Szocialista építő munkánk sikereit"} Benedek Jenő a szocialista realizmus elvárásait leginkább teljesítő művészek egyike volt nemcsak a szolnokiak között, de a fővárosban is. Munkácsy-díj, Kossuth-díj volt a jutalma, amelyet követően Budapestre költözött. Ha ellenpéldaként említjük Botos Sándort vagy még inkább Chiovini Ferencet, feltétlenül meg kell jegyezni, hogy nem mesterségbeli hiányosságok miatt nem festettek hasonló felfogásban képeket. Chiovini Ferenc több mint két évtizedes pályával a háta mögött már bizonyította figurális tehetségét, portréfestési képességét. Volt benne annyi etika és kurázsi, hogy Horthy Miklós, roffy-Borbély György főispán után ne fessen Rákosi Mátyást. Emellett ha voltak is alakos képei, sosem volt naturalista. Leginkább a természetelvű tájfestés volt a fő területe. Botos viszont majdnem kizárólagosan tájfestő volt. Ráadásul Munkácsy igézetében meglehetősen sötét képeket festett, képes sem volt igazán a figurális naturalizmusnak megfelelni. Végül is tájaiért kapta 1958-ban a Munkácsy-díj át is. Baranyó viszont inkább expresszív irányban haladt, s ha témában meg is próbált az új igényekhez közeledni, festői elveit a naturalizmus érdekében nem volt képes feladni. így aztán inkább azokhoz tartozott, akik a címadással próbálták elhitetni művészeti felfogásuk megváltozását. Erre egyébként is sok példát találunk az első nemzeti képzőművészeti kiállításról kiadott albumban is. A kezükben könyvvel, enteriőrben üldögélők között egyre több lett az olvasó munkás, esetleg Szabad Néppel jelezve az „új időket". A határon álló paraszt az „új termést" szemlélte, s a gyermekét dajkáló asszonyból „dolgozó anya" lett. Ám hamar megjelentek a gyárbelsőket, munkásokat, munkába menő parasztokat ábrázoló képek is. Benedek Jenő 1953-ban a fővárosba költözött. Helyét Bajáról a Rudnay-tanítvány P.Bak János foglalta el, ő 1958-ig volt a szolnoki kolónia lakója. 1956-ban meghal Patay Mihály, Botos Sándor 1959-ben hagyja el a telepet. Az 50-es évek második felére a Művészeti Alap által teljes egészében renováltatott műtermeket a jogfolytonosságot jelentő Chiovini Ferenc mellett 1957-ben hat fiatal művész kapta meg. Bokros László, Gácsi Mihály, Meggyes László, Mészáros Lajos festőművészek, Nagy István és Simon Ferenc szobrászművészek. Az 1959-ben visszatért Baranyó Sándor, a következő esztendőkben betelepült Fazekas Magdolna, Palicz József, Antal Ilona, Berényi Ferenc festőművészekkel és Szabó László szobrászművésszel a hatvanas évek elejére benépesült a művésztelep azokkal az művészet. Az 1950. évben rendezett I. Magyar Képzőművészeti Kiállítás anyagából. Budapest, 1951.
