H. Bathó Edit – Horváth László – Kaposvári Gyöngyi – Tárnoki Judit – Vadász István szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 15. (2006)

SZABÓ LÁSZLÓ: A NÁD FELHASZNÁLÁSA A KÖZÉP-TISZA VIDÉK FALVAINAK ÉPÍTKEZÉSÉBEN

tották, s mert nem mozgott együtt a terhet hordozó födém­mel, ritkábban repedezett meg. A stukatúrt négy—öt szá­lanként (ez kockás mintát adott) fonhatták is, és alkal­mazták akkor is, ha a ház padlása deszka pallóból készült. Egy rangos redemptus ház bontásakor sikerült ilyet fény­képezni Kunszentmártonban. A stukatúr a mennyezet ta­pasztását jobban megtartotta. Ugyanazért a deszka­mennyezetre ritkán szövött, dróttal erősített vagy egyen­ként felszegezett nádszálakat is alkalmaznak. A stukatúrt az emlékezet szerint csak építőmesterek alkalmazták, a paraszti gyakorlatban nem emlékeznek rá, s bontásnál sem találkoztunk vele. 3.3. Vertfal, vályogfal. A Tisza mentén a vertfal min­denütt megtalálható. A vertfal egyik statikai eleme a nád, amelyet rétegenként fektetnek végig a jól összetömörített fal tetején, majd újabb réteg földet vernek rá, s megis­métlik, kb. 35—40 cm-ként. Ez a 3—4 cm vastag fal összefogja az egyes rétegeket, és szilárdabbá teszi a falat. Különösen nagy jelentősége van ennek a sarkak megerősí­tésében, ahol derékszögben fedik át a falvastagságnak megfelelően (rendszerint 60 cm) a nádrétegek. A vertfal bontását a nádréteg megnehezíti, csakúgy, mint az utóla­gos ajtó vagy ablak kivágást is. Szokás volt régebben, főként mikor még nagyméretű vályogokat vetettek, a vá­lyogfalba is nádréteget fektetni, illetve ezzel a sarkakat erősíteni. A gyermekek körében népszerű, a Közép-Tisza vidéken is általánosan ismert mondóka ennek az emlékét őrzi, abból az időből, amikor még a vályogtégla név élt, s a tégla nem 'égetett agyag cserép' értelmű volt. Egy sor tégla, Egy sor sár, Egy sor fing, Egy sor nád. Megint tégla, Megint sár, Megint fing, Meginnád! (Tiszainoka) A vályog falra egymástól 8—10 cm-re lévő laza szövésű, dróttal összefogott nádszőnyeget is fogatnak fel, hogy a vakolást (amit újabban a sarazás helyett alkalmaz­nak) jobban fogja, ne rúgja le magáról. A házak sarkai, élei, különösen pedig az ajtókivágások élei gyakran megsérültek, leomlottak, ha valami nekiütő­dött. Az ajtók ugyanis tok nélküliek voltak. Az ajtófélfa, szemöldökfa nem töltötte ki az egész ajtónyílást, sokszor és kisebb építményeknél vagy istálló és kamra ajtóknál 5—6 cm szélességű bárdolt deszka volt. Ez is megtartotta a teleajtót. Éppen ezért szabadon maradt a fal éle, s könnyen megsérült. Ennek elkerülésére általánosan alkalmazták, hogy a sarkot egy félmarék (5—8 szál) vékonyabb, egye­nes nádköteg védte, melyet kb. 20—25 centiméterenként egy-egy gyékény kötés szorított össze. Ezt a sárfalba fasze­gekkel erősítették fel, úgy, hogy védje az éleket. Ha le is ütötték a fal sarkát, nagyobb darab nem hullott le, s ezt könnyen lehetett pótolni. Ma a süllyesztett tokos ajtóknál ugyancsak fennáll annak a veszélye, hogy az ajtófélfánál a vakolatot leütik. Ezt L alakú fa vagy vas sínnel védik. 3.4. Nádtető. Amikor a nád építkezésben való felhasz­nálásáról beszélgetünk valakivel, az elsőként és többnyire a nádtetőre, a nádból készült héjazatra gondol. Nemcsak azért, mert ez az egész épület külső képét, olykor egy falu jellegét meghatározza (pl. Tiszatarján még az 1970-es években is), hanem mert ez maradt meg legtovább. Ahhoz, hogy kicseréljék, cserépre vegyék, bádog, pala vagy egyéb anyagú tetőt alkalmazzanak, a ház egész tetőszerkezetét át kell alakítani. Ha fonott (patics) vagy nádfalú az építmény, akkor le is kell bontani, nem lehet átalakítani. A verett-, rakott- (fecskerakású) vagy vályog-, tégla-, kőfal tudja csak hordozni súlya miatt az ollólábas, ollóágasos vagy szarufás illetve fedélszékes tetőszerkezetet (rövidebb vagy hosszabb párhuzamos falain végigfektetett koszorú geren­dával). A szerkezetileg különböző megoldású tető horog­fáit, gerendáit belécezik, azaz 4—5 cm átmérőjű hosszú, egyenes dorongokat, hasított vagy fűrészelt hosszú léceket erősítenek rá fa- (rendszerint akácfa) vagy vasszegekkel (kovácsoltvas nagyfejű szegek vagy gyári, bolti száz—két­százas szegek). A lécek 40—50 cm-re párhuzamosan fut­nak egymás fölött a tető hosszában. A régóta összegyűj­tött, tetőfedésre alkalmas, szép, hosszú szálú nádat, ame­lyet kévékben tároltak, ház elé készítik, majd a ház falához támasztott hosszú létrán álló mesternek feladják, aki ki­vágva a kévét megkezdi a nád terítését. Kisebb építmé­nyeknél (disznó-, tyúkól) egy sor nád elegendő a tető fedé­sére. Nagyobb építményeknél (lakóház, hodály) a nád — ha nem eléggé hosszú — toldani kell, ilyenkor két sor nád fedi egymást. Először az alsó részt terítik, s varrják le nádkötőtű segítségével, gyékény-, vessző gúzzsal, dróttal, majd a felső sort terítik. A varráshoz nem mindig használ­nak nádkötőtűt. Az úgynevezett lapockát, amely nyélben végződő, szilvamag alakú fa eszköz, átdugják a leterített nádon, és a gombolyagba tekert kettős fonású gyékény gúzst, vagy a kévékben lévő nyers vagy áztatott vessző­gúzst a szétfeszített nád résén kézzel dugják át, s felülről kötik meg úgy, hogy átlósan vagy X alakban szorítsa a léchez a nádat. A varrásnak és a toldásnak kívülről nem szabad látszani. A kb. 25 cm vastagságú nádsor a toldásnál 50—70 centiméternyire fedi át egymást. A kisebb épüle­teknél egyszerű dolga van, mert a nád egy sorban átéri az egész tetőt. A nagyobb építményeknél a nád nem ér fel a gerincig, ezért miután elkészült az első sor, egy második sort fektetnek, eresztenek rá. Ennek vékonyabbik, tollas vége túlnyúlik 60—70 centiméterrel a tetőgerincen, szele­menen. A túlnyúló részt áttörik, és belőle fonják meg a ház gerincét. Egy-egy átellenes marék nádat X alakban egymásra fektetnek, majd megtörik, és kettős mozdulattal szorosan egyiket a másikra tekerik, a szabadon maradt tol­las végeket alábújtatják úgy, hogy ez belülre kerüljön, és a nádtető egész felső része leszorítsa. A gerinc fonásához különleges szaktudás szükséges. A gerinc szoros, tömör és egyenletes fonása nemcsak a szépség, hanem a jóság biztosítéka is. Melléképületek fedésekor nem mindig hív­nak megfelelő tudású specialistát, gyakoribb a kontár munka, a fonás nem egyenletes és következéskép nem is olyan tartós. Ha nincsen mester, aki a megbomlott tetőge­rincet kijavítsa, akkor a gerincet vagy cserepezik (5—6 sor cserép és a kúpcserepek), vagy fordított V alakú deszkával, ún. koporsóval, koporsó deszkával védik. Főként mellék­239

Next

/
Oldalképek
Tartalom