H. Bathó Edit – Horváth László – Kaposvári Gyöngyi – Tárnoki Judit – Vadász István szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 15. (2006)

BOTKA JÁNOS: A MAGYAR BANDERIÁLIS HADSZERVEZET 1715-IG

számosabb" csapatok készenlétét (zsoldosok), de a főpapok, bárók és a tehetősebb nemesek esetében is a korábbi decrétumban foglaltak „számán felüli" vállalást írtak elő, természetesen felszólítva őket a nemesekkel együttes fejenkénti felkelésre is. A decrétum megkövetelte — a szokásoknak megfelelően — a főpapok, bárók, nemesek „vagyonukhoz képest... a szükségtől kényszerítve tartandó fegyveresek" hadikészületét is. A 10. cikkely pedig végszükség esetére még a jobbágyok akár fejenkénti háborúba vitelét is rögzítette. Nem feledkeztek meg még a külföldi segítség igényléséről sem. A törvénykezés tehát megtörtént — mint a korábbiakban —, a felkészülés azonban még e szemet szúróan válságos helyzetben is (Szulejmán júliusban bevette a hősiesen védett Péterváradot) csak tessék-lássék módon valósult meg. A királyi haderő fele zsoldosokból, nagy részben külföldiekből állott. A nemesség tömege távol maradt. Sokan elkéstek. A parasztokat nem mozgósították. A király a horvátországi jobbágyok felfegyverzését igaz megparancsolta, de a horvát vezetők nem hajtották végre, s onnan összesen 4 ezer, főként nemes és zsoldos érkezett a mohácsi síkra. Augusztus 29-én nagy küzdelemben a magyar hadsereg fele odaveszett, a király menekülés közben meghalt, az ország rendkívüli veszélybe került. 2. A Mohács utáni megosztottság A vereség azonban nem keresendő egyedül a magyar hadszervezet fogyatékosságaiban és a résztvevők szervezetlenségében. Mondhatni, Mohács egy hadászati esemény, egy fontos ütközet volt „csupán", s egyben az utolsó figyelmeztetés is. Ugyanúgy a következmény sem írandó csak a csata számlájára. Ez utóbbi oka is sokkal inkább a számos bel- és külpolitikai tényező együttes hatásában található meg. A fegyverek és törvények valóságos itthoni szétverése mellett a pápai—francia—török szövetség is megpecsétlően alakította már ekkor is hazánk sorsának eseményeit. Az áldatlan pártharcok Mohács után még fokozódtak. Mindkét párt megválasztotta a maga királyát. Igaz, mindkettő a török elleni harc jegyében került trónra. Sajnos azonban kezdettől egymás ellen harcoltak. A központi hatalom megszűnt, a gátlástalan nagyúri kezek bitorolták, olykor hol Szapolyai Jánost, hol Habsburg Ferdinándot támogatván. Az országot hamarosan elfoglaló Ferdinánddal szemben Szapolyai török segítséggel próbálta érdekeit biztosítani. A szultán 1532-ben — már mint hűbéresének — a kezére is juttatta Budát és az ország keleti felét. Hiába volt azonban 1538-ban a váradi béke, az ország megosztott maradt; s elérkezett a tragikus vég: 1541-ben Szulejmán elfoglalta Buda várát, végleg birtokba véve az ország középső területeit is. Az ország három részre szakadt. A dunántúli és a felső-magyarországi terület volt a második rész, a Habsburg uralkodó alatt lévő, ún. Királyi Magyarország, a keleti részből pedig az Erdélyi Fejedelemség (a Partiummal) alakult ki.

39 A Királyi Magyarország csak árnyéka lett az egykorinak, egyaránt lecsökkent területe és politikai súlya. Az állandó török veszélynek kitett ország segítségre szorult volna. A Habsburg uralkodók, akik a korábbi gyakorlattól eltérően nem laktak az országban, ki is használták ezt. Magyarország állandó hadszíntérré vált, tényleges függetlenségét pedig elvesztette. Buda török birtoklása valamelyest kijózanítólag hatott, s a XVI. század derekán a tengerparttól Erdélyig húzódó, kb. 1000 km-es szakasz védelmére 100-nál több erődítmény, vár (végvár) átalakítása, megerősítése történt meg. A létfontosságúakat bástyás erőddé építették ki, de jó részükön csak elnagyolt, hevenyészett erősítéseket végeztek (földtöltések, palánkok).

40 A végvári rendszer fenntartása, erősítése és a mintegy 15 ezer főnyi védősereg fizetése évről évre óriási összegeket (1—1,5 millió forintot) követelt. A maradék Magyarország egész jövedelme (0,5 millió) is kevés lett volna erre. Az 1545. évi decrétum (IX.) 40. cikkelye a 20 dénár fölötti 1 forint évi segély elrendelésével próbált a helyzeten valamit javítani, de szükség volt a Habsburgok fennhatósága alá tartozó osztrákok, csehek, németek segítségére is, ami legalább annyira érdekében állott a bécsi udvarnak, mint nekünk. 1566-ban meg is mondták az udvari tanácsban: A magyarok mostanáig Németországot követték, érette vérüket áldozták, azért méltányos őket, mint védőfalunkat megtartani és róluk gondoskodni. A végváraknak már 1552-től roppant próbát kellett kiállniuk. A török sorozatos várostromokkal igyekezett a mélységben is tagolt várrendszer felszámolására. Temesvárt, Szolnokot elfoglalják, de Eger ekkor még megvédi a Felvidéket. 1566-ban elesik Szigetvár és Gyula, majd 1596-ban maga Eger is. Kanizsa 1600-ban jut török kézre, Érsekújvár pedig 1663-ban. A veszteségek ellenére a végvári harcok mégis megállították a törökök előnyomulását a legfontosabb európai frontszakaszon. A végvárakban többségében paraszti eredetű katonaréteg harcolt, többen a földesúri vagy a török függést cserélték fel a katona „szabadságával". Szép számmal vettek részt a védelemben „futott nemesek". A Habsburgok szempontjából legfontosabb véghelyeken azonban jobbára idegen zsoldosok szolgáltak (spanyolok, vallonok, németek) idegen parancsnokok alatt. A várak legfontosabb fegyverneme a várvédő gyalogság és a portyázó könnyűlovasság volt. Fegyverzetben és a ruházat dolgában nem ismertek egyöntetűséget. Jellegzetes fölszerelésnek a lán38 MTT. (1000—1526) Bp. 1899. 843—845. 1526. évi decr. (VII.) 39 8—14. cikkely; — MOLNÁR E. 1964. 157—158. 40 BARCZAYO. 1895.529.; DOMOKOS GY. 1993.3PACH ZS. P. I. 1985. 208—221. 111