H. Bathó Edit – Horváth László – Kaposvári Gyöngyi – Tárnoki Judit – Vadász István szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 15. (2006)
SZATHMÁRY ISTVÁN: ROVÁSJELES CÍMER EGY RÉGI KARDON
vagy kilencszer vágott pajzsán láthatótól, de ez véleményem szerint nem vonja kétségbe a hitelességét. Egyetlen okául a nehezen megmunkálható kis felületet látom, amelyen a pontos ábrázolás technikailag nehezen kivitelezhető munkát és zsúfolt ábrát eredményezett volna. Nem is az lehetett a vésnök célja ebben az esetben, hogy az uralkodó általánosan ismert címerének pontos alakját rögzítse, hanem jelzésnek szánhatta arra, hogy a fegyver kitüntető királyi adományként került birtokosának kezébe. E mellett szóló érvnek tartom a kard jól kiegyensúlyozott, kifogástalan kivitelét, melyet csak az ilyen fegyverek gyártására szakosodott központi műhely készíthetett el ilyen színvonalon. A keleti hagyományokon tanult kovácsművesség számára ez idegen forma volt, hiába állt az is az akkori királyi műhelyek mesterségbeli színvonalán. Kizárhatjuk a kard királyi csapatoktól elragadott hadizsákmány voltát is. Ezt a feltételezést a fegyver készítése idejének történeti eseményei nem támasztják alá, egyértelműnek tűnik a címer adományozásra utaló szerepe. A címerpár másik elemét vizsgálva az előzővel azonos méretű és hasonló formájú pajzsot látunk. (4. kép.) A minimális eltérés a kettő között abból adódik, hogy a rovásjeles változat pajzsának épen maradt jobb felső oldala kissé befelé görbül. Miután feltételezésekre vagyunk utalva a címerek készítését illetően, itt két változat is számításba jöhet a második pajzs eredetével kapcsolatban. Az első szerint az adományozott a kardot az Árpádok címerével felékesítve kapta, majd otthoni szállásterületén a helyi mesterek egyikével tetette rá a saját jelképét. A második változat az, hogy már az adományozás előtt vagy közvetlenül azt követően, a kardot készítő műhelyben került rá a pengére — mintegy személyessé téve az ajándékot — a kitüntetett személy által megadott jel, a szabványos címerpajzsba-foglalással egyúttal mintegy címerré emelve azt. Ezt a problémát, bármilyen érdekes is, valószínűleg nem lehet logikai úton eldönteni. Erről pusztán egy metallurgiai vizsgálat igazíthatna el bennünket, amennyiben ki tudná mutatni a berakásban levő rézszálak azonosságát vagy különbözőségét. Az egyszer tamgaként, másszor rovásjelként leírt címerképek egyértelműen a rovásírás betűi. A pajzs jobb felső sarkában enyhén balra dűlő, épen megmaradt „SZ" betű látható. A bal alsó mezőben levő jel már több fejtörést okoz a szemlélőnek. Részben azért, mert sérült, körvonalai elmosódottak, részben azért, mert nem azonosítható biztonsággal egyetlen jellel, elképzelhető, hogy ligatúra. Amennyiben egy jelnek tekintjük, leginkább „S" betűnek látszik. Ha tisztázható, hogy az „S" egyik szárán látható szögben csatlakozó vonalak nem az egykori helyi megmunkálás, tausírozás miatt meggyengült anyag fokozottabb korróziós romlásának eredményei, akkor tág tere nyílik a ligatúra feloldásának, ami még ép jelek esetén sem mindig egyszerű kérdés. Látható egy esetleg rovásjelnek tekinthető ábra a pajzs bal felső mezőjében is, amit azonosíthatnánk a rovás abc több jelével is, de valószínűbb, hogy pusztán a korrózió okozta megtévesztő képről 7 MÁNDOKY KONGUR István 1993. 8 GYÁRFÁS István 1883. 407. van szó csupán, így az erre vonatkozó találgatást mellőzöm. (5. kép.) Az eddigiek alapján csak az jelenthető ki nagy biztonsággal, hogy egy adott személy, a kard egykori tulajdonosának azonosítására szolgáló jelegyüttessel állunk szemben. Ez megfelel a tamga, a török nyelvekben ily módon nevezett pecsét fogalmának is. Az állattenyésztéssel foglalkozó népeknél egyes területeken a jószágok jelölésére használtak egyéb jelek mellett rovásbetű-kombinációkat is, melyek később tárgyakon is a tulajdon jelölésére, azonosításra szolgáltak. Az elmondottakkal szemben ellenvetésül szolgálhat az az elterjedt nézet, hogy a kunoknak, mielőtt átvették a magyaroktól a latin betűs írást, nem volt írásbeliségük. Mint ahogy azt a szintén széles körben vallott vélekedést, miszerint kun nyelv sem létezett egykor, Mándoky Kongur Istvánnak a kun miatyánkra és számos más nyelvemlékre alapozott kutatásai alapvetően megcáfolták, 7 úgy a kun írásbeliség nemlétét is több dolog a tévedések világába utalja. A kun írásról szóló híradás mellett, melyet Gyárfás István említ egy cseh krónika alapján, 8 az egész 6. kép. A pécsi Jókai utcai XIV. századi rováscímeres kő (Kárpáti Gábor fotója) kérdést új fénybe helyezi az a — kunszentmártoni karddal közel egykorú — lelet, melyet szintén Selmeczi László tárt fel a Nagykunság elpusztult Orgondaszentmiklós nevű egykori településének területén. 9 Ez egy összefüggő rovásírás felirattal díszített csat, melynek kun nyelvű megfejtését és magyar fordítását Aydemir Hakan, a szegedi egyetem nyelvésze publikálta 2002-ben. 10 Amennyiben következtetései helytállóak, és a felirat valóban kun nyelvű, akkor a magyar és a kun népnek közös kincse volt régi rovásírásunk. Heraldikai szempontból természetesen a rovásírás problémái nem elsődleges fontosságúak. Ez egy viharok dúlta külön terület, a jelen kérdés vizsgálatánál inkább a címertan adhat új szempontokat a régi betűinkkel foglal9 Leltári szám: nincsen, leírása: SELMECZI László 1974. 47—58 10 AYDEMIR Hakan 2002. 159—160. 101
