Benedek Csaba – H. Bathó Edit – Gulyás Katalin – Horváth László – Kaposvári Gyöngyi szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 14. (2004)

Egri Mária: „Non-Objective Painting"

EGRI MÁRIA „NON-OBJECTIVE PAINTING" CSELÉNYI ÁRPÁD - „ÁCS" KIÁLLÍTÁSA Cselényi Árpád 1971-ben született Szlovákiában, közel Miskolchoz, a határ túlpartján, Tornaiján. Középiskolai tanulmányait szakközépiskolában, gépész szakon végezte, ezt követően egy ideig géplakatosként dolgozott. Többféle próbálkozás után 23 évesen felvételt nyert a nyitrai egyetem magyar—képzőművészet szakára, ahol 1997-ben végzett. 2003-ban irodalom szakon, Határ Győző munkásságából doktorált. Az egyetemi társaival alakított Vertigo Art Stúdió produkcióin szerepelt először a nyilvánosság előtt, akikkel akkoriban a legmodernebb képzőművészeti irányzatokkal, performance-szal, installációval foglalkoztak. Bemutatkoztak az érsekújvári művészeti fesztiválon is, amelyet az utóbbi időben Budapesten is megrendeztek. Ugyanitt több csoportos kiállításon is részt vett. 2004 év elején a karcagi múzeum rendezte meg festményeiből első önálló kiállítását. Ezeknek a képeknek egy részét, valamint legújabb munkáit mutatta be 2004 végén a szolnoki múzeum Folyosó Galériáján. Cselényi Árpád nemrégiben töltötte be krisztusi életévét. Innen a Damjanich János Múzeumban megrendezett kiállításának címe is: 33 ablak. „ 33 ablak az életemre " — magyarázza a fiatal művész. Ám ahogy ismerkedünk a képekkel, be kell látnunk, nem olyan egyszerű betekintenünk ezeken az ablakokon. Szolnok a 19. század végétől jeles müvészváros. 1902ben itt alakult meg Magyarország második művésztelepe, ahol bár változó keretek között, de napjainkig folyamatos képzőművészeti tevékenység folyik. Ez a város, az itt élő művészetkedvelő közönség a plein air szemléletű festészeten nevelkedett, s a későbbiekben társuló szobrászat esetében sem nélkülözte soha a figuralitást. S bár a városban megrendezett kiállítások között az utóbbi évtizedekben volt néhány „absztrakt" kivétel, ez nem sokban segítette a fiatal művész nagyobbrészt nonfiguratív képeinek egyértelmű befogadását. A képzőművészetben a reneszánsz óta a természet az „irányadó mérték", hogyan is versenyezhetne megértésében, elfogadásában a csupán alig százesztendős „absztrakt művészet". Szűkebben a megszokott, a látvány szerinti természeti formákat nélkülöző, úgynevezett nonfiguratív festészet. S bár ennek is alapja a természet, az abból nyert benyomásait a festő színekkel, vonalakkal és formákkal fejezi ki, ezekből teremt új képi valóságot. A figurális alakzat még a leglátomásosabb művésznél is valamilyen fokon őriz antropomorf vonatkozásokat. Viszont ha tárgynélküli a kép, nincs fogalmi indítékunk annak felfogásához. Meg kell próbálnunk a pusztán formákból és színekből álló látványt önmagában érzékelni, értékelni. A zene is tárgynélküli művészet. A zenei hang és a szín kifejezőereje hasonlatos, csupán az akusztikai és a vizuális befogadó érzékszerv más. A szöveges színházi muzsika, például az opera, a musical, hasonlóan a természetelvű, realista festészethez; direkt módon kínálja magát. Értelmezi is, amit hallunk, avagy látunk. A szimfonikus muzsika viszont hasonlóan az absztrakt festészethez, összességében az érzelmeinket célozza. Csupán áttételesen, nyomokban fedezzük fel a természetben hallott hangzatokat egy-egy zeneműben ugyanúgy, mint ahogy egy-egy nonfigurális festői műben is csak elvétve ismerjük fel a természeti valóság valamely utaló részletét. Am a zene esetében megszoktuk, hogy hosszan hallgatva, rákészülve, beleérezve élvezzük azt. Gondolatainkat pihentetve, csupán érzelmeinkkel érzékelve a zene folyamatos áramlását. Valami hasonlót kíván nézőjétől a nonfiguratív absztrakt festmény is. A zenemű megalkotásának, vagyis az azt jelölő hangjegyek, információk leírásának folyamata időben hosszú. Ezzel adekvát annak meghallgatása, műként való érvényesülése is. Egy festmény elkészülése hasonlóan hosszú időt vesz igénybe, mégis megállva a kép előtt úgy gondoljuk, annak befogadásához, feldolgozásához elég egy röpke pillanat. Holott az üres vászontól a kész képig a színskála különböző színeinek variált kölcsönhatásán, formák alakulásán, ütköztetésén, összesimulásán keresztül jut el a művész. Ezt a folyamatot csak megközelítően hosszabb szemlélődéssel érzékelhetjük. A nonfiguratív művész nem akarja megerőszakolni a színt például azzal, hogy csupán egy jelentést engedélyez számára. A színeknek és a vonalaknak, formáknak önálló jelentésük van, számos asszociáció kötődhet hozzájuk, kinek-kinek belső világa szerint. Cselényi találó példát említ. Azt mondja; lehet hogy valaki, aki nem is művész, olvas egy könyvet, és az neki egy színt fog jelenteni. A könyv emléke egy színben, egy ízben, egy zamatban fog megőrződni számára. És amikor odaáll a kép elé, esetleg ez az érzés egyszerre előjön. 511