Benedek Csaba – H. Bathó Edit – Gulyás Katalin – Horváth László – Kaposvári Gyöngyi szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 14. (2004)

Fekete István: Harcok Jász-Nagykun-Szolnok megyében 1944. október-novemberében

nemcsak az összpontosítás irányát, hanem a támadás időpontját sem sikerült helyesen behatárolnia. A szovjetek a támadást a németek által vártnál 6 nappal előbb indították meg. Mindezekből adódóan (és a jelentős szovjet fölény miatt) a „Cigánybáró" hadművelet nem hozta meg a Dél Hadseregcsoport vezetése által remélt eredményt, sőt gyakorlatilag kudarcba fulladt. A német-magyar védelem az erők és eszközök elégtelen volta miatt hevenyészett, és mélységében tagolatlan volt. Az Alföld sík vidékén, a természeti akadályokkal (főleg folyókkal) csak részben tagolt terepen jól alkalmazhatóak voltak a szovjet lovas-gépesített egységek. A megye jelentős részén védelemben lévő 3. magyar hadsereg inkább irányok, objektumok, kiemelten pedig a tiszai átkelőhelyek védelmére kapott parancsot, és ennek megfelelően rendezkedett be. Nem volt „túl magas" a magyar alakulatok harci morálja sem. Ezt bizonyítja az a honvédelmi miniszteri intézkedés, mely szerint minden ezredben tábori csendőr századot kellett felállítani. A „szövetséges bizalma" sem volt „osztatlan", a kilépési kísérletet megelőző felderítői jelentések és hangulat miatt. A hadműveletek e szakaszában (október 6—12.) a Szovjet Tájékoztató Iroda jelentése szerint a 2. Ukrán Front 8220 német és magyar katonát ejtett fogságba.

36 Összegezve: a 2. Ukrán Front október 6-i támadásával áttörte a 3. magyar hadsereg védelmét. A front fő erői (6. harckocsi hadsereg, 7. hadsereg Plijev Lovas-Gépesített Csoport, az 53. hadsereg és az 1. román hadsereg) sikeres harctevékenysége nyomán sikerült kijutniuk a Tisza vonalára, és részint elvágni a 2. magyar és a 8. német hadsereg erőit.

37 2. Német-magyar ellencsapás, páncélos ütközetek a megye Tiszántúli térségében (Kísérletek az eredeti helyzet visszaállítására. 1944. október 12—22.) Szolnok fele-harmada már 1944 őszére rommá vált. Előbb az amerikai-angol, majd pedig a szovjet bombázók szálltak a város fölé. A város ennek ellenére még élte a maga, korlátok közé szorított életét. A sebesülteket, betegeket kórházba vihették, égett a villany, a csapból folyt a víz, dolgoztak a pékek, a boltok, ha üresen tátongó polcokkal is, de nyitva voltak (a sárga csillagos üzleteket nem számítva, hiszen ezek redőnyeit már korábban lehúzták). A legnagyobb kincs az élelmiszerjegy volt. Egyre többen költöztek el, becslések szerint 1944 szeptemberére Szolnoknak alig 3—4000 lakosa maradt. A közigazgatás Jászberénybe költözött, s a tisztviselők csak néha szaladtak haza Szolnokra, s megérdeklődték, hogy mi újság itthon. Október 10. táján a Tisza bal partjáról már áthallatszott a szovjet előőrsök fegyvereinek zaja. Ha csizma csattogott a macskaköves utcákon, mindenki tudta, hogy vagy a német halálfejesek, az SS katonái, 15-e után pedig velük a „fekete 36 Magyarország felszabadítása. 1980. 117., 121., 132—133. p. 37 Lippai 2001. Szovjet átkelés a Tiszán ruhások", nyilas keretlegények masíroznak. Felpuffadt hullák úsztak le a Tiszán, s a Zagyva torkolatában lelőtt munkaszolgálatosok egyikének holttestét csak tél derekán a jégzajlás morzsolta le a híd roncsáról. A „villanytelep" meg a papírgyár turbinái vezetékeit állandóan szaggatták a hulló aknák és ágyúlövedékek. A szolnoki Tisza-híd októberben naponta szerepelt a német katonai jelentésekben. Először október 6-án délelőtt Grolman vezérőrnagy, a Dél Hadseregcsoport vezérkari főnöke utasította a mögöttes terület parancsnokát, hogy ellenőrizze a híd biztosítását. Minden parancs azzal végződött, a hidat minden áron üzemképes állapotban kell tartani! 38 Az október 12-ig kialakult harchelyzetet a német Dél Hadseregcsoport és a 2. Ukrán Front parancsnoksága is értékelte. Malinovszkij marsall úgy határozott, hogy a főcsapás irányában harcoló csapatok érdekében a megyénk területén harcoló több alakulat elvonásával (Plijev csoport és a 18. harckocsi hadtest) megerősíti a debreceni fő hadműveleti irányt. Ennek megfelelően megyénkben csak az 53. szovjet és az 1. román hadsereg folytatott harctevékenységet. Az 53. hadsereg 49. lövész hadteste Karcag — Kisújszállás, és a 4. számú főúttól északra Tiszafüred irányában, míg az Alehin tábornok vezette 27. gárda lövész hadtest Szapárfalu—Mezőtúr terepszakaszon; végül az 57. lövész hadtest Osztasenko vezérőrnagy parancsnoksága alatt a Tisza vonalánál, Martfűtől délre harcolt. Ez utóbbi szovjet hadtest harcrendjében kapott utóbb feladatot az 1. román hadsereg Stoenescu hadosztályparancsnok vezetése alatt álló 4. hadteste.

39 Friessner vezérezredes október 8-án jelentett a kialakult helyzetről Berlinbe. A német hadvezetést ekkor két fontos törekvés motiválta. Hitler személyesen azt szorgalmazta a Dél Hadseregcsoport parancsnokának, hogy Magyarországon (az Alföldön) kell az előretörő szovjet erőket megállítani, mivel katonai, stratégiai szempontból hazánk Németország kapuja. A másik, az előbbinél szerényebb törekvés volt annak megakadályozása, hogy a Debrecen körzetében (és Észak-Erdélyben) harcoló német-magyar erők bekerítésbe kerüljenek. A német hadvezetés végül elhatározta, hogy a szolnoki hídfőből indított ellentá38 Tiszai Lajos 2001. 78—81. p. 39 Lippai 2001. — Hazánk felszabadulása. 1970. 40. p. 478