Benedek Csaba – H. Bathó Edit – Gulyás Katalin – Horváth László – Kaposvári Gyöngyi szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 14. (2004)

Erdélyi István: Keleti lovasnépek a Kárpát-medencében

emellett az avar—magyar relációban pedig nyilvánvalóan a helyben találtaknak a Kaganátusból megmaradt strukturális reminiszcenciáira is lehetett valószínűleg építeni. A magyarok bejövetetével azonban korántsem ért véget a népvándorlás a Kárpát-medence egész vonatkozásában sem. Nem a magyar honfoglalás volt az utolsó keleti néphullám. Még akkor sem zárhatjuk le azt Árpád magyarjaival, amennyiben a besenyők betelepedését-betelepitését természetesen nem honfoglalásként értékeljük, de a rengeteg besenyő eredetű helynév nemcsak Nyugat-Magyarországon, hanem a Bánságban és Erdélyben is, mégiscsak másról tanúskodik, arról, hogy a besenyők komoly keleti, lovasnomád népelemet jelentettek a magyarság etnogenezisében. Szétszórtságuk asszimilációjukat gyorsította meg, ami az 1500-as évekkel zárult (némi besenyő etnikai tudatot a Sopron környéki bedsenákok nevéhez kapcsolhatunk). A 9. században a besenyők még a Kaszpi-tengertől északra nomadizáltak, egy részük a Kazár Kaganátusba került. 893-ban indult meg szinte a teljes nép nyugat felé. Sírleleteiket ott keleten viszonylag régen ismerik a Dontól egészen az Al-Dunáig, időben 1048-ig keltezve. Régészeti emlékeik kielemzése azonban alig-alig indult meg Magyarországon, Nagy Árpád úttörő kezdeményezését emlékeik feldolgozására lényegében senki sem folytatta még. Első felbukkanásukkal már Taksony fejedelem korában, azaz a 10. század derekától számolhatunk, amikor még nem fenyegette őket a közeledő újabb keleti néphullám. A Kárpátoktól keletre 915-től a rúszokkal háborúztak, 934-ben Bizánc ellen fordultak, 965-ben a kijevi Szvjatoszláv nagyfejedelem szövetségesei, majd szembefordultak vele. 1040-től a teljes etnikai szétesés és szétszóródás lett az osztályrészük. Nyelvük eltűnt, a nagyszentmiklósi aranykincs több edényén meglévő rovásfeliratok besenyő nyelven történt megfejtése még nem általánosan elfogadott. Méginkább túllépve tervezett konferenciánk keretein, engedjék meg, hogy néhány megjegyzést tegyek a kunok és a jászok bevándorlását illetően, mert összehasonlítva a korábbi keleti jövevényekkel, talán a korábbi folyamatok is jobban érthetőek. Mindkét nép bevándorolt zöme nagyjából jól behatárolt területekre került a már szilárd és jól megszervezett Magyarországon belül. 1239—40 táján még gondot okoztak a már nem nomadizáló, földművelőállattartó falvak lakóinak, a befogadásuk erősen problematikus. A tatárjárás után azonban ez is megoldódott. A tatárok által elpusztított falvak körzetébe kerültek, vagy ezen túlmenőleg „helyet csináltak nekik"? A kun és a jász szállások-települések esetében a régészeti kutatást erősen gátolja az a tény, hogy a 13. században megült helyeiken tudtak maradni — szinte kivétel nélkül — a török hódoltság idejében is, elpusztult szállás kevés van, temetőik majdnem mind folyamatosak, és így nem is nagyon kutathatók ásatásokkal. Ami újabban történt ezen a téren, az főleg Selmeczi László érdeme. Mint ismeretes, mintegy maguk előtt tolva a rokonnyelvű úzokat, a kunok Kelet-Európa steppéin 1055-ben kerültek uralomra. Nálunk már a tatárjárás előtt megjelent, de végül is csak a tatárok kivonulása után betelepült kunokkal együtt szokták a két népet megjelentetni, mivel pontosabb, évszámszerű adatokkal nem rendelkezik a kutatás, de a jászok csak a Kaukázus előterében, vagy a mai Moldva területén „csapódhattak" a kunokhoz. Magyarországi lélekszámunkról megint csak találgatások vannak, mindenesetre jóval kevesebben voltak a kunoknál. Az sem feltétlenül bizonyos, hogy velük és egy időben érkeztek hozzánk. Elképzelhető egy kisebb csoport bejövetele a kunok után, Moldva, Máramaros felől, és azt a Pilisben telepítették le (egy csoportjuk királyi testőrként szolgált). Magában a Jászságban élt ugyan a jász nép zöme, de annak környékén is tudunk korai lakóhelyeikről (Györffy 1990), sőt Borsod és Nógrád megyékben is vannak jászokra utaló helynevek. A kunok maguk ugyan főleg a Kis- és a Nagykunság területén kaptak lakhelyet, de ugyanekkor Fejér megye területén is szállást vert egy nem jelentéktelen csoportjuk, amely például Előszállás határában erődített települést épített fel magának (vizsgálati ásatásunk 1962-ben). A Kiskunságtól eléggé távoli, a mai Tatárszentgyörgy és Sári stb. falvak nevei korai kirajzásukról beszélnek. A keletendélkeleten kintmaradt kunok jelentős szerepet játszottak a bolgárok és a románok etnogenezisében, de az az etnikai tudat, öntudat — annak ellenére, hogy nyelvüket vesztették (sok reliktum és táj szó kivételével) — ami nálunk őket jellemzi, Bulgáriában és Romániában esetükben már nem tapasztalható. Következtetések 1. A népek bevándorlásának a kérdését a Kárpát-medencében nem lehet csupán a keleti lovasnomádok betelepülésének és vizsgálatának a kérdésére leszűkíteni. 2. A nomádok megjelenése idejében nem nomád, azaz különféle germán és különféle szláv népelemek is állandóan, vagy néha együttesen mozognak, megjelennek és távoznak, vagy részben helyben maradnak. 3. A két nagy csoport között kapcsolat alakult ki, különféle intenzitással és következményekkel. Kutatási feladatok Az évek hosszú munkájával létrejött új avar lelőhelykatalógus (Szentpéteri József munkája) és a vele párhuzamosan folyó és már több kötetben megjelent Avar Corpushoz hasonlóan, ki kellene adni a szarmata korszak temetőit. A szarmata településeken talált, az egyes épületekkel valószínűleg szoros kapcsolatban állt gabonásvermek űrtartalma alapján kísérletet kellene tenni az egyes települések lakói lélekszámának a kiszámítására. Nagyon fontos lenne a szarmata kor embertani kutatásának fellendítésére, mert valószínű az, hogy mégis tömegesen élhettek tovább utódaik még akár a 6. században is. Nagyon lemaradt az avarok kutatása a régészeti feldolgozások mögött embertani oldalról. Kevés a szakember ennek megváltoztatására. 170