Benedek Csaba – H. Bathó Edit – Gulyás Katalin – Horváth László – Kaposvári Gyöngyi szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 14. (2004)

Erdélyi István: Keleti lovasnépek a Kárpát-medencében

ERDÉLYI ISTVÁN KELETI LOVASNÉPEK A KÁRPÁT-MEDENCÉBEN A Kárpát-medence, vagy a Közép-Duna-medence egész területe a felső-paleolitikum ideje óta jelentős népmozgások színtere volt, és az maradt máig. Csupán azok jellege, intenzitása változott, vagy belső színtere módosult klímaingadozások, de később még inkább és elsősorban politikai okok függvényében. Maga a Duna vonala szinte csábította az egyes népeket, a folyó mint víziút biztosította a kapcsolattartást és az eredményes halászatot, a mellette elterülő áradmányos földek, a kitűnő legelők a termelőgazdálkodás megjelenésével mind-mind jelentős néptömegeket vonzottak be ide, és tudtak eltartani. A Kárpátok vonulatai nem átjárhatatlanok, és azok is szinte vonzották a termékeny medencébe az újabb és újabb népeket. A lovasnomád gazdálkodás kialakulása Kelet-Európa pusztáin még sokkal jobb lehetőséget adott a mozgáshoz. Most csupán a nagy népvándorlást megelőzően, amit általában a hunok megjelenésével szokás hagyományosan elkezdeni, még egy másik, a Kárpát-medencébe korábban bekerült ókori lovasnép itteni sorsának felvázolásával indítjuk rövid áttekintésünket. Ezek a szarmaták. Eredetük kérdésével nem foglalkozunk. Az ő történetük azért is nagyon fontos, mert nemcsak azt megelőzően, hanem a hun korszakban és azon túlmenően is, amint látni fogjuk, jelenlétük a Kárpát-medence nagy részében igen jelentős dolog volt, mind etnikai, mind pedig politikai tekintetben. Korabeli forrásaink első hullámaikat jazig néven jegyezték fel, és a szarmata-jazig névpáros hol így, hol pedig úgy jelentkezik az évszázadok leforgása során. Megjelenésükkel a dákoknak a mai Magyarország területén történt veresége után már számolunk. Mint jellegzetes lovasnép jelentek meg, és a Kisalföld területéről sikerült őket a rómaiaknak visszaszorítani a Duna vonalától keletre eső nagyalföldi síkságra. Ellenük és a kvádok ellen létesült tulajdonképpen a dunai limes. A rómaiak a vandálok és a kvádok semlegesítésére is megpróbálták őket alkalmazni, de az igazi veszélyt a szarmaták jelentették leginkább számukra. Különösen megnőtt az, és szinte állandósult a 3. és a 4. században, ráadásul a szarmaták a kvádokkal is összefogtak. A 3. században egy részük föderatusi státusban a rómaiak oldalán harcolt másutt, mert nem volt már kellő haderő tisztán római forrásokból. Már 322-ben, az új ellenség, a gótok ellenében a rómaiak védték meg őket, és akkor szarmata telepesek kerültek Illiricumba, sőt magába Itáliába. Jutott kényszerű telepesekből Pannónia keleti peremvidékére is. Saját védelmük céljából és már csak azért is, hogy ütközőállamként jobban szerepelhessen a szarmata királyság, az Alföld peremén, minden valószínűség szerint római hadmérnökök közreműködésével óriási kerítő-védvonalat építettek fel számukra. Ezt azonban 344-ben a vandál—gót—gepida háború idején áttörték és a germánok ideiglenesen szarmata földre is behatoltak. A szinte állandóan a kvád és a szarmata veszély közepette élő pannóniai rómaiak a háborúk, szarmata betörések során 358-ban szerződést kötöttek velük, de már a következő esztendőben ismét le kellett verni a szerződésszegőket. A jelentős haderővel rendelkező szarmaták, akikhez a roxolánok rokonnépe is csatlakozott már keletről érkezvén, 375-ben ismét megtámadták a limest, komoly pannóniai zsákmány reményében. Annak ellenére, hogy 384ben, de nem is először, belső bajok is gondot okoztak a szarmatáknak, ismét a rómaiak ellen támadtak. Ez az állandó expanzivitás jelentős, megújuló embertartalékokat jelez. Az igazi nagy ellenség, a gótok mozgó és újabb és újabb területet követelő csoportjai viszont dél felől támadtak a provinciákra, mintegy előkészítve a terepet a délkelet-európai steppén már uralomra jutott hunok számára. A szarmata temetők, amint azt egy nem régen elkészült kitűnő elemző monográfia tanúsítja, nem sok jelét adják annak, hogy lovasnomád népről van szó valójában. Igaz, hogy sírjaikat kurgánok fedik, de lovastemetkezéseknek, jelentős lókultusznak alig-alig van nyoma a sírokban. Nyilvánvaló, hogy a Kárpát-medencében megvolt steppefoltok, a szűkebb ligetes steppe is kényszeríthette, siettette a letelepült komplex földművelő-állattenyésztő életmódra való áttérésüket, de nem is hoztak magukkal olyan jellegű lovastemetkezéseket, mint amilyeneket később az avaroknál vagy a honfoglaló magyaroknál találunk. Aquincum 395-ben pusztulhatott el. Az 5. század legelején Pannónia keleti fele - Valéria tartomány — hivatalosan már a hunoknak lett átengedve. Előlük a szarmaták egy része elmenekült. A hunok az egész Kárpát-medence urai lettek, de az Attila halálával befejeződő, fél évszázados uralmuk után a Tiszától keletre az itt maradt gepidák vették birtokukba az Alföld keleti részét és Erdélyt. (Szemben Schleicher szentpétervári történész 18. századi véleményével, a hun kor utáni gazdag gepida sírleleteket 167