Horváth László – H. Bathó Edit – Kaposvári Gyöngyi – Tárnoki Judit – Vadász István szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 13. (2003)

Egri Mária: Chiovini Ferenc

minden egyesületi tevékenységet felülvizsgáló 8M rendelet szüntette meg, jogaitól megfosztva a ráháruló vitás kérdésekben nem dönthetett érdeme szerint. 1948-tól a Szolnokon dolgozó művészek a Képzőművészek Szabad Szakszervezetének szolnoki Csoportja néven szerepeltek a megye területén, illetve a fővárosban rendezett kiállításokon. A Művészeti Egyesület megszüntetése előtt még 1947-ben poszthumusz munkájaként megrendezi a „Szolnok a magyar képzőművészetben" című kiállítását a Szolnoki Kultúrnapok keretében, a vármegyeháza közgyűlési termében. Chiovini három festményt mutat be, Cséplés, Hóvihar, Este a falun címmel. Az I. Magyar Képzőművészeti Kiállítást 1950-ben rendezték meg a Műcsarnok termeiben. Első országos számvetése volt ez háború utáni képzőművészetünknek. Az első nemzeti tárlaton a művész Hazafelé olaja került falra. Az ötvenes évektől Chiovini kiállítási lehetőségei ritkulnak, politikus szellemű kritikusai nem találják festményeit eléggé adekvátnak „a dolgozók megváltozott életének" ábrázolásához. így 1951-től anyagi megélhetéséért szakkörvezetői feladatokat vállal. Hosszú esztendőkig oktatja a rajzolni, festeni szándékozó diákokat. Ha valakiben tehetséget lát, egyengeti útját képessége kibontakoztatásától a Képzőművészeti Főiskoláig. Nem egy művész emlékszik vissza hálával Chiovini Ferenc segítőkészségére, biztatására. Ugyanakkor fest, s ha teheti, a Képzőművészek Szabad Szakszervezetének szolnoki munkacsoportjával kiállít, amelyhez Benedek Jenő, Botos Sándor, Patay Mihály tartoznak még, illetve egy ideig a népi faragók, fazekasok is. 1952-ben a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapja lett a művésztelep kezelője, s a négy meglévő mellé még két műtermet rendbe hozatott beutalásos céllal. Ugyanebben az esztendőben renoválták a másik szárny hat műtermét is, de azt az ideiglenesen Szolnokra telepített Közlekedési Műszaki Egyetem diákszállóként használta. 1955-ben szűnt meg a tagozat, majd 1956 ra kerültek a telep műtermei az eredeti rendeltetésüknek megfelelő állapotba. 1956 és 1962 között végül is a Művészeti Alap fiatal, tanulmányaikat nemrégiben vagy éppen akkor végzett művészekkel telepítette be a kolóniát. A korábbi telepesek közül Benedek Jenő még 1952-ben elhagyta Szolnokot, helyébe 1953-ban Bajáról P. Bak János került, aki 1958-ban költözött a fővárosba. 1959-ben Botos Sándor is Budapestre költözött. Patay Mihály 1956-ban elhunyt, így a telepen az 1920-as születésű Baranyó Sándor mellett, aki 1957-ben lett a kolónia lakója, egy teljesen új művészgeneráció foglalta el a helyét. A régiek és a fiatalok között a kapcsot, a kontinuitást hosszú évekig Chiovini Ferenc jelentette. 1952-ben „A szolnoki művésztelep" alapításának 50. évfordulója alkalmából az Ernst Múzeumban mutatkoztak be a szolnokiak. A Szépművészeti Múzeum, a Fővárosi Képtár valamint magántulajdonból Végvári Lajos válogatta azt a közel másfélszáz művet, amelyben már a háború utáni korszak művészei is szerepeltek. (Botos Sándor, Benedek Jenő). Ez alkalommal jelent meg az első monografikus összefoglalás „Szolnoki művészet 1852-1952" címmel szintén Végvári Lajos feldolgozásában. Néhány lexikális adatot követően Chiovini munkásságáról mindössze ennyit ír. „...Rajzkészsége már gyermekkorában megnyilvánult. Szolnokra kerülvén 1916ban Ruszti Gyula festő irányításával dolgozott. f 920-tól Bal/ó, majd Rudnay vezetésével tanult a budapesti Képzőművészeti Főiskolán. 1926tól kezdve a szolnoki művésztelep lakója. Többször járt külföldön, Olaszországban és Spanyolországban, majd I935ben római ösztöndíjat kapott. Első jelentős műve a „Sergő" (körhinta, a művész tulajdona), amely úgy szellemében, mint technikájában Aba Novákkal rokon. Tájképeiben és arcképeiben lassan felszabadította magát az Aba Novákra emlékeztető modor alól és gondosan festett hangulatos szolnoki tájképeiben visszatért a természethez. A 40-es években festésmódja egyre elevenebb, egyre változatosabb lett, ez időben készült művei már méltók a szolnoki tájképfestő iskola legjobb hagyományaihoz.

,M (Még egy helyen említi a művészt, mint aki Patay mellett a háború utáni telepen él.) Nem feladatunk méltatni a könyv írójának Aba Nóvák Vilmosról írt tendenciózusan pejoratív szavait. Sajnos abból nemcsak az egyházi, főként történelmi pannók ötvenes évekbeli hivatalos politikai megítélése árad, de Aba-Novák művészetének teljes félreértése, meg nem értése is. Ennek a finoman kifejezve „elmarasztalásnak" köszönhetően negligálódott többek között a szolnoki telep két világháború közötti, Aba-Novák által meghatározott tevékenysége. Végvári szinte mentegeti Aba-Novák hatása miatt Chiovinit, a pályája delén tartó, kitűnő művészt jóindulatúan elhatárolva a mindennek elmondott Aba-Nováktól. Szerencsére az idő múlásával lassan helyére kerül az egész Római iskola, és Aba-Novák zsenije is. De hogy miként vélekedett a művészről művésztársa-barátja Chiovini, azt mondja el az a néhány sor, amivel a művész 1962-ben Aba-Novák szolnoki kiállítását megnyitotta. „Évszázados és hosszú a szolnoki művészet útja, és ezen az úton új mérföldkövet állítunk, ami fémjelzi a múltat és mutat a jövőbe, amerre majd utódaink járnak. Hazajött Aba-Novák Vilmos. A könyörtelen sors korán elragadta, de műveiben jelen van, szelleme tovább élés hat. Én, a kortárs és barát, üdvözöllek, Vili! Itthon vagy, mert mi magunkénak tartunk, mert Te is annak tartottad magad. A művészetnek is vannak hősei: azok, akik nagyot alkottak. Már életedben annak tisztelt Magyarországon kívül Pádua, Róma, Velence, New York és minden nagyváros, ahová műveid elértek. Képeid most új útra indulnak. Az első állomás Budapest volt, most Szolnok, azután Varsó következik. Szakadatlan munkában telt el életed. Dolgoztál nappal a napvilágnál, éjjel a kék villanykörtéknél. Mindnyájan megilletődve nézzük képeidet. Nekem a legtöbbje többet mond, mint másnak. Nálam emlékeket idéz. Cséplés idején indultunk elveled. Patay Miska vitt a kólájukon, Alföldet, tanyákat, kompjárást nézni. Láttam a cséplőmunkásokat a képeken a géppel, a kompátkelésnél a tiszapüspöki kompot, a kompon a kólát, amivel mentünk. Együtt voltunk a vásárokon, együtt ültünk a lacikonyhákban, néztük és rajzoltuk a sergőt, együtt festettük a tiszai bárkákat. Ott voltunk a „Gazdag Cirkusziban - emlékszem egy nyári délután - és este az előadáson. A jászszentandrási freskók!... A hónapokig tartó munka együttes láza mintha ma volna. Legtöbb képed szolnoki vagy szolnoki ihletésű. Pesten is szolnoki maradtál. Egyszer sallangos dohányzacskót adtam Neked. Megörültél neki, és a pesti, szmokingos vacsorákon is abból tömted meg a pipádat. Azután az arcképeken... feleséged, kislányod, a barátok, mind egyegy régi ismerős, régi kedves emlék, és a meghívón az önarcképed a sárga gyökérkalappal, emlékszem rá, amikor festetted. Mindig az élet sűrűjét kerested, és mindig eligazodtál benne. Előttem vagy most is robosztus magaddal, kiapadhatatlan fantáziáddal, formáló-erőddel. Az élet elmúlhat, de képeidben minden megmaradt. 410 44 Végvári 1952.60-61.