Horváth László – H. Bathó Edit – Kaposvári Gyöngyi – Tárnoki Judit – Vadász István szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 13. (2003)

Kókai Magdolna: Adatok Jászapáti születés körüli szokásaihoz és hiedelmeihez

ként dolgozott, nem volt meghatározott összeg, ki mennyit szánt rá. Miután községi bába lett, már havonta kapta fizetését, plusz esetenként amennyit a család adott. A fentiekben már említettem, hogy 1812-ben első gyermek születése esetén két márjást és egy kenyeret, a többi gyermek esetén 1 márjást és 1 kenyeret kellett munkájukért fizetni. A gyerekágyas helyzeténél fogva a figyelem középpontjába került. Mind a tágabb, mind a szűkebb közösség igyekezett kedvében járni. Szeretettel, törődéssel vették körül. A házi munkát általában az anya, az anyós vagy a komaasszony látta el. Amennyiben nem volt segítség, kénytelen volt felkelni, amint egy kicsit jobban bírta magát. Sajnos volt rá példa, hogy ez okozta a fiatal anya halálát is. Az anya gyors megerősödése érdekében komatálat vittek a rokonok és az ismerősök. Az ételhordásnak nem volt kialakult rendje, általában megbeszélték egymás között. Leggyakrabban ebédet vittek: tyúkhúslevest, galamblevest, rántott húst, rétest, melyből az egész család jól lakott. A védőnő elmondása szerint az egyszerűbb parasztcsaládoknál még napjainkban is él ez a szokás, de már nem használják a komatál kifejezést. Az anya ma már nem fekszik hetekig gyermekágyat, csupán 1-2 napot, miután hazajönnek a kórházból. A csecsemők elválasztásával kapcsolatban eleinte a bábák, majd a védőnők adtak tanácsokat a fiatal anyának. Általános volt igen sokáig, hogy gyakran évekig szoptattak az asszonyok. Az 1940 es években a bábák fél évet javasoltak. Napjainkban pedig visszatértek a baba igény szerinti szoptatásához. A védőnő tapasztalata szerint minél tovább szoptat az anya, annál nehezebben lehet elválasztani a babát. Valaha megvoltak erre a jól bevált módszerek: pl. az anya elvitte a babát egy rokonhoz, bekente sóval, paprikával a mellbimbót. Ma a védőnő ebben az esetben sokszor tanácstalan. Azt javasolja, hogy folyamatosan ritkítsa a szopások számát, és kevesebb folyadékot igyon. Hiedelmek a születés és a gyermekágy idején A gyűjtött anyag alapján egyetlen olyan hiedelmet találtam Apátin, amely a csecsemő születésnapjára vonatkozott. E szerint az a csecsemő, amelyik nagypénteken születik, nem lesz hosszú életű. Magyarázatát a Bibliában látták, mely szerint ezen a napon szenvedett kereszthalált Jézus. A következő történet erre vonatkozik: „Aki nagypénteken született, arra úgy néztek, hogy jajj, jajj mi má' ez e. Ferikére is azt mondták. Eccer találkoztam egyik rokonunkkal. Hazagyüttem a piacrú a tanyára. Oszt aszongya, »hogy vagy kislyányom? Látom mán meg van a kisbaba! - Meg ám. — mondom. De olyan szomorú vagyok. - Mié, tán beteg? — Nem, hanem azt mondják, hogy nagypénteken az Úr Jézus meghalt, őnéki meg akkor adott életet. Rá ne hallgass mán erre a sok vín bolondra!« Úgyhogy úgy megvigasztalt, hogy mikor kimentem a tanyára majdnem táncoltam." (Juhász Ferencné Szaniszló Julianna, szül. Jászapáti, 1910) A gyermekágy időszaka alatt a csecsemő és az anya is fokozottan ki volt téve az ártó hatalmaknak. Ezért különböző mágikus eljárással, tiltásokkal próbálták megóvni mindkettőt. Az 1900-as évek elején még szokás volt Apátin is, hogy az anya és a csecsemő elfüggönyözött ágyban feküdtek a gyermekágy ideje alatt, mely védelmet jelentett az ártó hatalmakkal szemben. Az anya nem léphetett ki a házból avatásig, mert különben „elverte a jég a határt ameddig ellátott". Nem adhatott másnak a tejéből, mert elapadt volna, valamint nem szoptathatott 3 nagypénteket át, mert az olyan csecsemőnek később ártott a szeme. Az anyatejet hatásosnak tartották, ha a baba szeme fájt. „Tejet nyomtak bele, oszt avval gyógyították." (Juhász Ferencné Szaniszló Julianna, szül. Jászapáti, 1910.) Az ágy szenteltvízzel történő megszentelését is preventív céllal végezték. Az újszülöttet keresztelésig az ártó hatalmak „megnézhették" és „elcserélhették". Mindezek elkerülése, orvoslása érdekében különböző preventív és produktív eljárásokat végeztek. A szemmelverés elkerülése érdekében - az elfüggönyözött ágyon kívül - a következő eljárásokat alkalmazták: a baba pólyakötőjébe kis szentelt olvasót fűztek, bal csuklójára piros szalagot, zsinórt kötöttek, húgyos pelenkával visszakézből megtörölték az arcát. Adatközlőim a rontás megállapításának eszközeként a vízmérést említették. Egy bögrébe 3 kanál vizet mértek. Az ujjhegy vízbe mártásával megmosták a gyerek arcát, kezét, lábát, valamennyit itattak is belőle. Ezután a megmaradt vizet a kanállal visszakézből rámérték az ajtó sarokvasára. Amennyiben megszaporodott, a csecsemő „szemverésbe" volt. Ezek orvoslására a csecsemő csuklójára piros zsinórt kötöttek. A babát a „szemverésen" kívül az „elváltás" is fenyegette. A váltott gyerekkel kapcsolatban egy hiedelemtörténetet sikerült gyűjtenem, de ez nem a Jászsághoz kapcsolódik. „Ezt édesanyám beszéte, hogy ők Nyíregyházán laktak. Osztan vót egy gyerek, de nem beszét semmit se, csak azt, hogy eugeo, meg maszkát, a feje meg nagy vót. Oszt eccer nagy villámlás lett, oszt egy katona beszalatt hozzájok az esőtű. Oszt aszongya, hogy:> hát ezt a vénembert hun vették-e? < Oszt mondja, hogy az az ő gyereke. >Dehogy, fűccse csak be a kemencét, maj' mingyá.< No, oszt akkor befűtötték a kemencét, oszt hajította vóna be, akkor áztat lekapták, oszt az igazi gyereket tették rá. A katona tudta, nem dobta be."(Juhász Ferencné Szaniszló Julianna, szül.: Jászapáti, 1910.) E preventív eljárások a kórházban történő szülés általánossá válásával feledésbe merültek. Néhányat azonban a cigány családok még mindig alkalmaznak. III. Névadás és keresztelés A név megkülönböztető jel, mely születése pillanatától a gyermeké lesz olyannyira, hogy távollétében őt magát jelenti, később kialakuló tulajdonságaival, jellemével együtt. A keresztelés szokásköréhez sorolható a névadás.

20 A csecsemő keresztnevét általában a szülők választották a terhesség ideje alatt. Apátin is a parasztcsaládok sokáig nagycsalád szervezetben éltek, s amíg el nem „vállakoztak", közösen gazdálkodtak az apa, illetve a nagyszülő irányításával. Ez a függőségi viszony a névadásban is megnyilvánult. Ezért sok esetben a nagyszülői tiszteletadás határozta meg a névadási szokásokat is. Elsősorban a fiúk esetében több generáción át ugyanazt a nevet adták a gyermekeknek. „Nagyapám Gábor vót, oszt vót egy fia Gábor, akinek szintén lett egy Gábor fia. Meg a Pista fiának is lett Gábor fia." (Mihályi József, szül. Jászapáti, 1934) Az elsőszülött lány általában az anyja nevét kapta. A később született gyermekek névválasztásában már nem volt ilyen szigorú szabályszerűség, de általában valamelyik közeli rokon keresztnevét kapták. Arra is volt példa, hogy a gyermek születése napjához közeli nevet kapta, azaz „magával hozta a nevét". „Mikor Pista fiam megszületett apósom azt mondta, hát István király itt van. Ha nem az 20 Kertész Judit, 1989.65. 269