Horváth László – H. Bathó Edit – Kaposvári Gyöngyi – Tárnoki Judit – Vadász István szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 13. (2003)

Gy. Fekete István: A szövetséges légierő Szolnok elleni légitámadásai 1944-ben

Ez a bombázó augusztus 20-án az amerikai 484. bombázócsoport gépeként cerignolai (Olaszország) légi bázisról indult a szolnoki repülőtér bombázására. A 42-37358 gyártási számú, fehér 30-as oldalszámú B-24-es Liberator 10 főnyi személyzetének ez volt a 21. bevetése, amikor ezen a napon hajnalban végzetes útjára indult. Minden különösebb gond nélkül, sima repülőút után érték el a célt. A kötelék rendben megkezdte a bombák kioldását, a szolnoki katonai repülőtér felett. „Bombs away (bombák kioldva)!" hangzott el a bombázótiszt közlése. Ezt követően a gép irtózatosan megrázkódott. Egy repeszbomba (tüzérségi lövedék) robbant a 4. számú, jobb külső motorban, amitől a hajtómű azonnal kigyulladt. A személyzet képtelen volt a tüzet eloltani, ami egyre csak terjedt. Az égő motorból kiáradó hőség, amit az egyre ömlő üzemanyag táplált, meggyengítette a szárnyat, és annak külső része egyszer csak letört. Ekkor lángba borult az egész repülőgép (a gép üzemanyaga a szárnyban van elhelyezve - szerző), és ennek következtében a roncs irányíthatatlanná, a helyzet pedig kritikussá vált. Rövidesen még egy óriási robbanás rázta meg a bombázót, aminek az ereje most már kettétörte a gép testét. A törzs a farok résszel együtt pörögve zuhant a föld felé. A B-24-es darabjai Rákóczifalva határában (a község Szolnok felőli részén) csapódtak a földre. Hamarosan egy kis csapat magyar katona érkezett a helyszínre, ők ejtették foglyul az amerikaiakat, és védték meg a feldühödött helybéliek haragjától a rémült pilótákat. Egy temető közelében lévő lepusztult helyiségbe vitték a foglyokat, ahol egy fiatal magyar katona őrizte őket. Kisvártatva egy jármű hajtott be a kocsi-feljáróra. Az elfogott amerikaiakat sorba állították, és azt mondták nekik, hogy ki fogják őket hallgatni, és azt ajánlották a figyelmükbe, hogy saját érdekükben válaszoljanak minden feltett kérdésre. A fenyegetőzés ellenére a pilóták elhatározták, hogy a genfi konvenció előírásai szerint csak a nevüket, rangjukat, valamint azonosítási számukat fogják megmondani. Ez a magatartás láthatóan felbosszantotta a kihallgatás vezetőjét. Az amerikaiak makacs hallgatása miatt a vallatás rövidre sikerült. Ezt követően a hat amerikait a helyi temető hullaházába vezették. Ott tíz-tizenkét civil holtteste feküdt sorban, egymás mellett egy kis épületben. Itt a kihallgató azt mondta nekik, hogy ezek az áldozatok az aznapi bombázás során haltak meg. Ezután a következő megrázó eseményre került sor: „Ti gyilkoltátok meg őket!" - harsogta a kihallgatást végző, a földön fekvő halottakra mutatva Majd rángatni kezdte az egyik pilóta karját, és egy, a sorban fekvő csecsemőre mutatott, és prüszkölve ordította a látványtól megrémült hadnagynak, hogy csókolja meg a halott gyermeket. A pilóta engedelmeskedett a kegyetlen parancsnak, letérdelt a piciny test mellé, közelebb hajolt, és megcsókolta annak aprócska homlokát. Felegyenesedett, majd könnyes szemekkel visszaállt társai közé." Hát ilyen megindítóan drámai események is történtek ebben a szörnyű háborúban. Ezt követően, a hullaházból távozóban, a temetőn belül egy frissen ásott árok mellett álltak meg. Itt rövid idő alatt minden visszazökkent a maga köznapi, politikai valóságába. Az történt ugyanis, hogy az őrök parancsnokát ezen a helyen kerítette hatalmába abbéli kíváncsisága, hogy megtudakolja az amerikaiaktól, van-e közöttük zsidó. Az orrlövész (egy őrmester) közölte a kérdezővel, hogy a személyzetükben egyetlen zsidó sem található. Ez a válasz szemmel láthatóan nem elégítette ki az ideges természetű magyar parancsnokot, sőt gyanú kelt benne az előbb válaszoló őrmester iránt. Ezért utasította egyik katonáját, hogy „ellenőrizze le" az amerikait. Az őr miután szemrevételezte a „kézzelfogható" bizonyítékot, jelentette elöljárójának, hogy a vizsgált személy nincs körülmetélve, tehát vélhetően nem zsidó. (Hát ilyesmi is megesett azokban a vérzivataros időkben.) Ezzel véget ért „a temetői kirándulás". Az amerikaiakat felszállították egy teherautóra, és Szolnokra hajtottak velük. A városban egy kastélyszerű épületnél állt meg az autó. Itt egy középkorú civil ruhás férfi próbálkozott meg ismételten a kihallgatásukkal. A kikérdezés alatt állniuk kellett, ami főleg a sebesüléssel bajlódó katonáknak okozott komoly megpróbáltatást. A kihallgatást vezető, mustárszínű öltönyt viselő, bajszos magyar nagyon rosszul beszélt angolul, ezért nem kis erőfeszítésébe került megértetni azt, hogy tulajdonképpen mire is kíváncsi. Az amerikaiaknál „sokkal egyszerűbb volt a helyzet", hiszen ők a jól ismert három adaton kívül itt sem voltak hajlandók semmi mást elárulni. A kihallgatást vezető férfi végül belátta, hogy jobb, ha feladja a faggatózást. Másnap délután egy teherautóval átszállították az amerikaiakat a debreceni börtönbe. Ott két napot töltöttek. Innen vonattal Budapestre vitték őket. A budapesti börtönben egy nagy terembe terelték őket, ahol rengeteg amerikai volt. Ezúttal németek próbálkoztak a kihallgatásukkal. Kihallgatóiktól tudták meg (amit már eddig is sejtettek), hogy négy társuk nem tudta elhagyni a zuhanó bombázót és meghalt. A civil ruhás német lekezelő hangon azt mondta az egyik altisztnek, örüljön annak, hogy számára már véget ért a háború. Az érintett tisztában volt azzal, hogy ez a kérdés korántsem ilyen egyszerű, mivel ő ennek épp az ellenkezőjét érezte, azaz, hogy a neheze még csak ezután következik. Ezzel a „fehér 30-as" oldalszámú Liberator személyzetének magyarországi megpróbáltatásai véget értek. Egyébként a három tisztet Budapestről 1944. szeptember 3-án indították útnak vonattal Németországba. Célállomásuk a Sagan melletti Stalag Luft 3 hadifogolytábor volt, ahol a lelőtt szövetséges bombázók katonáit tartották fogva. A többieket szeptember 7-én marhavagonokban vitték Grosstychowba, a Stalag Luft 4-be. Valamennyien a szövetséges csapatok előrenyomulása után szabadultak a hadifogságból. A négy halott amerikai pilótát Rákóczifalván temetették el, majd később az ő földi maradványaikat is Budapestre szállították, és az angol-amerikai hősi temetőben helyezték öröknyugalomra őket. Augusztus 21-én és 22-én újra bombázták a várost. A támadás szemtanúja volt Balogh István fegyverneki lakos, aki a következőkről számolt be: „...Augusztus 21 én a kettes vashídra hullt a bombazápor. 22-én pedig a vasútállomást és környékét támadta a szövetséges légierő. A pályaudvaron felszaggatott pályatest, bárhová nézel, nem látsz egyebet pusztulásnál. Most már a napok nagy része légiriadó alatt telik el... A híd környékét bombatölcsérek százai veszik körül, amelyeket még ma is jól látni... 21-én, egy szerelvény mozdonyán várta be a támadást a mozdonyvezető és a fűtő a kettes vashíd szolnoki oldalánál. Az első hullám után a szivattyútelepre akartak eljutni, így befutottak a bombák záporába, melyből élve, de szörnyű szenvedések árán jutottak ki. Ruhájuk letépve, sárban, vízben meghemperegve, halálra rémülten jutottak ki és ültek fel a mozdonyra, majd tolattak vissza Szolnokra, mivel az átjárás (a másik irányba - a szerző) megszűnt. Az augusztus 22-i légitámadásról a „Nemzeti Jövőnk" című helyi lap a következőket írta: „...A rádió berepülési veszélyt jelzett, amelyet gyorsan követett az egyes körzetek riasztása. Szolnokon is megszólaltak a szirénák, mivel több hullámban városunk felé repültek az ellenséges kötelékek. A feszült pillanatok csendjét hamarosan felváltotta az erős repülőgépbugás és a légvédelmi ütegek tüze, majd vészes bombasivítás. Mintegy 120 gép nyolc hullámban erős támadást intézett városunk 236