Horváth László – H. Bathó Edit – Kaposvári Gyöngyi – Tárnoki Judit – Vadász István szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 13. (2003)

Kiss Erika: Az Aprítógépgyár fél évszázada

szánták. Nagy meglepetés volt ez számomra. Egy hét gondolkodási időt kértem. — Nem tetszett az ajánlat? — Egyáltalán nem akartam Jászberénybe jönni. Nem ismertem itt senkit, talán ha kétszer jártam addig a városban, de a gyárral semmilyen kapcsolatom nem volt. Szakmámtól, a közlekedési- és gépjárműipartól távol esett az egyedi gépgyártás. Jól éreztem magam Túrkevén, az Autójavító Vállalat főmérnökeként, 27 éves munkásságom azért ott jelentett valamit. Az országos hírű cég jól ment, széles kapcsolatrendszerem alakult ki, amit Jászberényben aligha kamatoztathattam volna. Akkor 48 éves voltam, feleségem is Túrkevén dolgozott, gyermekeink otthona ott volt. Szóval nemet mondtam. A meggyőzésem, agitálásom azonban folytatódott. Elindultam a Közlekedési Minisztériumba is tájékozódni, hogy hivatali főnökeimnek mi a véleménye erről a felkérésről. Többen velem értettek egyet, s nem akartak elengedni. A Szolnok megyei pártbizottság és Andrikó Miklós első titkár - máig sem tudom, miért - azonban ragaszkodott hozzám. Még az akkori közlekedési miniszterhez, Pullai Árpádhoz is felmentem Budapestre, hogy járjon közben Túrkevén maradásom érdekében. Ő azt mondta, hogy meg kell értenem, a megyei pártvezetéssel nem lehet szembeszállni, mert egy életre tönkreteszem magam. — Ekkora hatalma volt egy megyei párttitkárnak? — Hát legalábbis ezt tapasztaltuk akkor. Amikor láttam, hogy még a miniszter sem tud rajtam segíteni, végül igent mondtam. így féléves huzavona után 1979. október 1-tői dolgoztam az Aprítógépgyárban. — Milyen volt a kezdés, a beilleszkedés? — Nagyon nehéz. Akkor a gyárban szétzilált állapotokat találtam, a termelés lefelé ívelt, súlyos vezetési válság volt. Az előző igazgatót dicstelen körülmények között távolították el. Én magam lelkesedés nélkül érkeztem ilyen előzmények után. A gyáriak bizalmatlanul fogadtak, sokan méricskéltek, hogy „megint kit tettek a nyakunkra?" Megfelelő szakmai tapasztalatom sem volt, hiszen teljesen más szakterületről érkeztem. Az egyedi gépgyártás új volt számomra, de az is, hogy a gyárnak nem volt saját tervezőgárdája, azaz kész terveket kaptak a gyártás megvalósításához. Mindkettő speciális helyzetnek számított az én szemszögemből." A nyolcvanas évek eleje tehát nem indult olyan lendülettel, mint amilyet a hetvenes évek végére elért a cég. Fehérváry Rudolf emlékei szerint vagy másfél év kellett a vezetési válság megoldásához, hiszen nemcsak a megyei pártitkár hatalma volt itt megfellebbezhetetlen, de belső körökben is akadtak bajkeverők. Nem volt könnyű ezen a helyzeten úrrá lenni, de Fehérváry Rudolf megfontolt taktikája eredményre vezetett. A bírálókat saját „fegyverükkel" szerelte le. Azaz, behívatta a bírált, hibáztatott, felpanaszolt személyt is, hogy szemtől szembe rendezzék a problémát. Ez a feljelentőknek nem volt ínyére, így véget ért a jelenség. A vezetésben a szakmai alkalmasság lett a mérce, s aki hibázott, azt elküldték. Egy ilyen eset volt, de ezzel a fekélyt sikerült kimetszeni. Attól kezdve vezetői posztokra csak olyat Fehérváry Rudolf igazgató (Fotó: Baráth Károly) neveztek ki, aki sok évet töltött már a gyárban, és bizonyította szakmai felkészültségét, alkalmasságát, emberi kvalitásait is. Olykor a pártbizottság ellenére is a saját ember mellett döntöttek, amit később a pártvezetés is elfogadott. Lassan, de elérték, hogy a párt ne szóljon bele a cég gazdasági, de személyi ügyeibe se. Azzal érveltek, hogy a gyár jól „muzsikált", azaz terveit teljesítette, a tőkés exportot sikerült folytatni, sőt növelni, így nem volt ok a külső beavatkozásra. Fehérváry Rudolf ezt úgy fogalmazta meg: „Nem akartunk kitűnni, tettük a dolgunkat a gazdasági eredmények érdekében." A nyolcvanas évek mérlegelése így hangzik Fehérváry Rudolf visszaemlékezésében: — A nagyon nehéz kezdet után egy sikeres kollektíva élén eredményekre lehettem büszke. Elfogadtak a gyáriak, s a városi vezetőkkel is korrekt kapcsolat alakult ki. A nyolcvanas években Búzás Sándor volt a tanácselnök, őt is messziről hozták ide, mint engem, neki sem volt egyszerű az élet. A városi pártvezetés élén Szívós Antal állt, a vállalati párttitkár Rajnoha Károly volt. Kölcsönösen elfogadtuk, tiszteltük egymást, emberileg is jó kapcsolatunk volt. Nem akartunk mi kitűnni, csak a gyárat jól vinni, gazdasági eredményeket produkálni, s ezáltal a dolgozók megélhetését biztosítani, javítani. A termelést, az árbevételt, a tőkés exportot folyamatosan növelni tudtuk. A pártnak is ugyanaz volt a célja, így nem volt olyan, amiben összekülönbözhettünk volna. Azaz, amit az én éveimben a párt akart, azt vállalni lehetett, mert a gyár érdeke is az volt. A mozgósítás, az eszmei, ideológiai oldal az ő asztaluk volt, azzal én nem foglalkoztam. Tehát a békés egymás mellett élés szellemében dolgoztam, s így már kellemes évek jöttek. Azt mondhatom, megszerettem a várost... *

83 A '80-as évek elejére már világosan kiderült, hogy nem leszünk a vas és acél országa. Az energiaválság már éreztette hatását annak ellenére, hogy a hivatalos lózungok szerint hozzánk az nem gyűrűzik be. Bizony begyűrűzött! A tőkés világban 1977-1983 közötti években kialakult recesszió számunkra is kedvezőtlen volt, s a szovjet piac is egyre kockázatosabbá vált. A magyar teljesítmény leértékelődött. Hazánk eladósodása felgyorsult, s ez egyre aggasztóbbá vált. A hazai beruházásokat visszafogták, majd leállították, ami érzékenyen érintette az Aprítót is, hiszen munkáktól esett el. A gazdasági szakemberek, elemzők nagyon jól tudták, a szocialista gazdálkodási modell nem vált be, nem vezet sehová. S közben jóformán csak a szovjet piacra termelt a magyar népgazdaság jelentős része, mert nem tudott minőséget előállítani. Nem is volt erre kényszerítve, hiszen oda minden áru jó volt, oly hatalmas volt a keleti piac, s oly nagy volt ott is az elmaradás. Igaz, később államilag korlátozták, sőt egy idő után büntették a szovjet exportot, mert fizetésképtelenné váltak. A barter üzlet, az áruért árut cserébe pedig idegen a XX. századi gazdaságtól, a pénz világától. Az őskorban működött, de ekkor már nem. A tulajdon és a piac „szabályozóit" nem lehet mással pótolni, megerőszakolni a folyamatokat, illetve csak ideig, óráig lehet. Az eszme vezérelte gazdasági koncepciókat nem lehet valóra váltani. A vállalkozás anyagi, szellemi erőket szabadít fel, ami mozgásba hozza a 33 Jubileumi kötet 2001.164.0. 213