Horváth László – H. Bathó Edit – Kaposvári Gyöngyi – Tárnoki Judit – Vadász István szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 13. (2003)
Varga Ferenc: Íjkészítés Mongóliában
VARGA FERENC ÍJKÉSZÍTÉS MONGÓLIÁBAN Előszó Kelet-Mongólia régiójába valójában három megye tartozik. így: Xentii, Dornod, Süxbaatar. Ezen három közigazgatási egységben az íjkészítés és íjhasználat szempontjából a legfontosabbak Xentii és Dornod megyék. Mindez azért van, mert e két helyen találhatóak nagyszámban azok a burját [buriad] nemzetiségű erdőlakó, mongol nyelvű népek, akiknél még fennmaradt a burjátokra sehol máshol nem jellemző íjtípus megléte: a xawcaaxaié. Ez egy különleges készítési eljárással gyártott egyszerű íj-típus, amely szinte teljesen eltér a Belső-Ázsiában elterjedt visszacsapó íjaktól. Emellett a halha (xa/x) nemzetiségű mongolok között is tapasztalhatók olyan, az íjkészítési technikában és íjhasználatban észrevehető különlegességek, melyek Mongólia más területein nem találhatók meg. Az imént felsoroltak okán úgy éreztem, érdemes szót emelni e két mongóliai jelenségről, e két íjtípusról, a halhák visszacsapó íjáról (num) és a burjátok egyszerű íjáról (xawcaaxai). Kutatástörténet Saját kutatásaimat megelőzően már többen foglalkoztak az íj keletkezésével, kialakulásával. Most érdemes végigtekinteni, hogy melyek azok a munkák, ahol számottevő adat jelenik meg a történelem folyamán Belső-Ázsiában használt íjakról. Talán az egyik legalaposabb munkának kell tekinteni D. Baldandorhj, N. Dondog, S. Saraw: Surin xarwaa („Íjászat") című, U/aanbaatar-ban, 1971-ben megjelent könyvét. Munkájukban saját koruk szemléleteihez képest a lehető legaprólékosabban követik végig a mongol visszacsapó íj készítését, működését, használatát, röviden: a múltját. Nagyon jól szemlélteti a könyv az íjászat mint harci tevékenység sporttá való szelídülését, majd a kialakult különböző íjászversenyek fajtáit. Johannes Schubert: Paralipomena mongolica {„Kiegészítés a mongolisztikához") című, Berlinben, 1971-ben kiadott munkájában találhatjuk meg - tudomásom szerint - az egyetlen, burjátok által használt xawcaaxai-boz hasonló íjábrázolást, ám a mellékelt leírás visszacsapó íjé. Emiatt az értelmezése eléggé nehézkes, mellesleg eléggé felületes is a közlés. A következő mű, amelyben szintén sokat foglalkozott az íjakkal a szerző, U. Kőhalmi Katalin: A steppék nomádja lóháton, fegyverben, Budapesten, 1972-ben megjelent tanulmánya. E munkában megfigyelhetjük a nagy alapossággal végigvezetett fegyvertörténeti vonatkozásokat az érintett belső-ázsiai valamint európai területeken. Látszólag komoly gyűjtőmunkát követően állította egymás mellé a szerző a fellelhető párhuzamokat Spanyolországtól egészen Kínáig. A műben nem csak az íjra vonatkozó fejezetek számottevőek, hanem egyéb kézifegyverek, valamint a nyergek és lószerszámok fejlődéstörténetébe is bepillantást nyerhetünk. Az egyetlen hiányossága a műnek, hogy szemmel láthatólag U. Kőhalmi Katalin elméleti síkon közelítette meg a felmerülő kérdéseket, amik a gyakorlati tapasztalatok, íjkészítők, íjászok adatközlései nélkül használhatatlanok. A fentieket követi Erdélyi István-Sugár Lajos: Ázsiai lovas nomádok, Budapesten, 1982-ben megjelentetett régészeti jellegű közös munkája Mongóliáról. Ebben Sugár Lajos fényképei mellett Erdélyi István hatalmas régészeti tapasztalatain alapuló, régészeti és néprajzi témákat érintő áttekintésben jelenik meg Mongólia múltja és jelene. Nem túl sok adat található az íjjal kapcsolatban, de néhány feltárt nyílheggyel és a visszacsapó íjakra annyira jellemző csontmerevítésekkel találkozhatunk a fényképeken. Hasonló önálló munkát jelentetett meg Erdélyi István Archaeologicalexpeditions in Mongólia („fíégészetiexpedíciók Mongóliában") címmel, Budapesten 2000-ben. Szintén kevés utalást láthatunk benne az íjra, ám mégis számon kell tartanunk a mongol-magyar közös régészeti expedíciók feltárt anyagainak fontossága miatt. Ezen expedíciók alatt több hunkori és későbbi korokra (a mongolok előtti népektől származó vagy mongolkori) datálható íjvégek, nyílhegyek kerültek napvilágra, amik fontosak lehetnek az összehasonlító munkák során. A fentieket követi A. Damdinsüren: Mongolin jewsgiin towc tüüx („Mongol fegyvertörténeti összefoglalás') című, Ulaanbaatarban, 1990-ben megjelent munka. Mivel a szerző (hasonlóképpen U. Kőhalmi Katalinhoz) egy teljes, minden fegyverre kiterjedő fegyvertörténeti áttekintést ad, viszonylag kevés hely jutott az íj kérdéskörének. Ennek ellenére elég alapos és jól áttekinthető mű. Kevésbé fontos, ám az íj hagyományos íjászversenyen való használatáról bőven olvashatunk C. Ariyasüren, X. Nyambuu: Mongol yos janslin ix tailbar toli („Mongol szokások nagy szótára") című, U/aanbaatarban, 1991-ben kiadott több részes szótárban. Itt megtalálhatjuk az íjászatra vonatkozó szabályokat, dicsérőénekeket, szokásokat. Fontos könyv a mongol néphagyományok bonyolult rendszerében való tájékozódáshoz. A. Dorjgotow, C. Songino: Juragt toli („Képes szótár") című, U/aanbaatar-ban, 1998-ban kiadott, rajzokkal kiegészített szótárban jelentős terminológiai forrásra akadhatunk. Nemcsak az íj, de a nyíl csaknem minden eleme, viszonylag nagy részletességgel, szemléletes rajzokkal mellékelve látható. Az íjak-nyilak tanulmányozásában jelentős segítség lehet e mű. 123
