H. Bathó Edit – Kertész Róbert – Tolnay Gábor – Vadász István szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 12. (2001)

Gecse Annabella: Adatok a Gömör megyei Baraca paraszti társadalmának tagolódásához

hold), Pricz Árpád (60 hold), Koós Antal (30, majd kb. 70 hold), Martinovics István (60 hold), Koós István (40 hold, majd ismeretlen nagyságúra növelte), Tóth József (40 hold, majd házasság útján a 30 holdas Tóth János lányával: 70), Bartók Mihály (45 hold), Gecse Bálint (majd Herczeg István, aki megvette a birtokot, 60 hold), Koós Zoltán (100 hold), Lukács István (60 hold). Mindig ebbe a kategóriába tartozott a baracai plébános is, aki 100 holdon gazdálkodhatott. A középparasztok, „jobb gazdák" közé sorolták adatközlőim a 12-től 40-48 holdig terjedő birtokon gazdálkodókat. A 12 holdasok gazdasági felszerelése a következőkből állt össze: kisszekér, trágyahordó szekér, nyáriszekér, vaseke, borona. Állatállományuk: egy pár ló, 2-3 szarvasmarha. Felszereltség és állatállomány tekintetében is megegyeztek 40 holdas gazdákkal, ugyanis kevesebb darabból álló gazdasági felszereléssel és állatállománnyal nem lehetett földet művelni, ezek a legkisebb földdarab megműveléséhez is nélkülözhetetlenek voltak. Ezek a gazdák (12 holdasok) nem tartottak sem cselédet, sem aratót nem fogadtak. (A 40 holdasok közül néhányan fogadtak egy-egy pár aratót vagy egy-egy félkezest.) Házuk, ismét a 40 holdasokkal megegyezően három helyiségből állt (emellett hambár és istálló is), de berendezési tárgyaik csak annyiban tértek el a nagyparasztokéitól, hogy nem volt a szobában tükrük. Természetesen az istálló az ő esetükben is fontosabb volt a háznál, jobb anyagból építették. Udvarukon - ha kint kellett állniuk sem - nem építettek külön színt valamelyik szekérnek, csűrjük pedig csak egyfiókos volt. Családi gazdaságuk nem alkalmazott bérmunkást, ezért amikor külső munkaerőre volt szükségük, hasonló helyzetű és birtokú családokhoz, ha megfeleltek ezeknek a követelményeknek, akkor a komákhoz fordultak, társultak egy-egy munka elvégzésére, mindkettőjükét közösen végezték. Adatközlőim a következő gazdákat sorolták ebbe a kategóriába: Tóth Balázs (18 hold), Bodnár Gábor (30 hold), Cs. Koós István (30 hold), Bodó Koós János (20 hold), Bodó Koós József (30 hold), Stefanovics Béla (36 hold), Sándor József (24 hold), Révay Etelka (24 hold), Csák József (?), Gecse István Zoltán (12, majd 24 hold), Koós Aladár(12 hold), Tóth Béla (16 hold), Gecse Gergely (14,5 hold), Gecse József (20 hold), Hanko József (14 hold), M. Koós János (12 hold), Kovács József (11 hold). A 6-12 holdas birtokról adatközlőim úgy vélik, hogy abból gyarapodni, emelkedni nem lehetett. „Napszám, gordonyozás, feles föld. Ez a kisföldű családok megélhetésének a forrása. Tizenkét holdas már megélt, alatta nem. Kisebb birtokhoz kellett más munkát is keresni. Egy negyedrész: ez kenyérre és vetőmagra futotta.". A kisparaszti gazdaságok a legtöbb esetben nem tudtak annyi állatot tartani, olyan gazdasági felszerelést venni, amely földjük megműveléséhez szükséges lett volna, ezért gyakran ledolgozás fejében jobb gazdák mentek el nekik pl. szántani. Egy- egy tehenet és sertést, baromfit ők is minden esetben tartottak, esetleg egy lovat is, ekéjük és boronájuk is volt. Azt a háztípust, amelyben általában éltek, kis háznak nevezik. Két helyiségből és egy hambárt magába foglaló kamrából állt, hozzá, esetleg mögé épített istállóval. Minden ilyen ház „ravásház" volt, sárral betapasztva, valamennyi sokkal régebbi volt a már az 1910-es években is jóval elterjedtebb vályogházaknál. Lakóik az 1950-es években építettek helyettük L alakú téglaházakat (kihagyva a hosszú vályogvagy téglaházak „fokozatát".) A kisparaszti kategóriába a következő gazdák tartoztak: Csák Pál (6 hold), Sándor Géza (?), Tóth István (?), Koós Imréné Csák „Palcso" Mária (?), Csák „Palcso" János (6 hold),Sándor József (?), Sándor Lajos (?), Koós Imre (9 hold), Korda Sándor (3 hold), Kovács Béla (?), Bódi Koós István (6 hold), Simon Sándor (?), Kovács Lajosné (?), Balázs János (10 hold),Pozsgay lstván(?), Koós Károly (6 hold), Koós Gergely (?), Orbán János (6 hold). Az ennél is kisebb birtokkategóriába vagy a teljesen földtelenek közé Baracán csupán néhány család tartozott. Őket a falubeliek zselléreknek nevezték. Adatközlőim a „hivatalossal" egyező módon definiálták a fogalmat. „ Zsellér az, aki paraszti munkát végez, de nincs földje, másoknak dolgozik." „Zsellérnek azokat nevezték, akiknek semmi földjük nem volt. Kisebb is volt az udvaruk. Nem tudtak szétválakozni, ezért ugyanazon az udvaron, ugyanabban a házban lakott több család, a kertet is elosztották. Ez a kis udvar a többi rétegre nem jellemző, mert már a kisparasztok is tudtak portát, fundust venni" A harmincas évekbeli Baraca hat családját tartják adatközlőim zsellérnek: Gálik János, Varga János, Kosztúr István, Csák István, Gérecz János, Varga Béla családját. A fenti kategóriákban - eltekintve a pusztákon lakó, tulajdonképpen idegen népességtől és a földbirtok szempontjából besorolhatatlan cigányságtól - a harmincas-negyvenes évekbeli falu valamennyi családja benne van. Adatközlőim elmondása szerint a különböző rétegek a mindennapi érintkezésben soha nem éreztették egymással hovatartozásukat, főleg nem a gazdaságilag legfelső réteg a többiekkel. Rétegek közötti tartózkodás- eltekintve a birtoknagyságon alapuló munkatársulásoktól, hiszen ezekben nem ember emberrel, hanem birtoknagyság birtoknagysággal társult- csak a házasodás, párválasztás terén mutatkozott. „Ha nőtt egy generáció, természetes dolog volt, hogy szegényebb a gazdagabbra - házasság ügyében - nem pályázott. Semmi más téren nem éreztették egymással a különbséget, barátságnak a gazdasági helyzet soha nem volt akadálya. Komaság is gyakori volt két nagyon különböző család között. A szórakozás összetartotta a fiatalokat. " Egyébként, a tisztán gazdasági kapcsolatok terén Baracán a legszegényebb és leggazdagabb családok jól kiegészítették egymást. „A nagyparaszt sokszor adott földet a szegényeknek, főleg ha már nem győzte bevetni"- ez mindkettőjük hasznára vált. Egyik rétegből a másikba emelkedni megfeszített munkával is csak lassan lehetett, de „akinek sok családja volt, nem tudott felemelkedni. Még házat se nagyon tudott szerezni." Adatközlőim is, de Baracán szinte mindenki ezzel magyarázzák a már a XIX-XX. század fordulójára is jellemző egykézést. A felemelkedés utáni vágy olykor - adatközlőim megítélése szerint - nem egészen tisztességes útra is rávitt egy-egy családot. „Ha meghal a férfi, a feleség földjének vissza kell mennie a családjába..." (Ha nem sokkal az esküvő után hal meg.) „X. Y.-ék ennek megszegésével jutottak földhöz, a ... nagyanyja testvérének halála után." Amikor alkalom adódott rá, természetes volt, hogy mindenki igyekezett földet venni. A falu határában 1920 táján adtak el nagyobb, kb. 50 hektáros birtokot. A felét egy cseh vállalkozó vette meg, gyümölcsöst telepített rajta, Másik része a Breznó környékéről érkező szlovák telepeseké lett, de néhány falusi gazda is tudott venni belőle 6 kataszteri holdas darabokat. Egy másik határrész zsidó tulajdonosának birtokát 1949-ben bocsátotta áruba a csehszlovák állam, ebből hat baracai család vett egyenként 5 kat. holdas darabokat. A legszegényebbek a XX. század eleijén Amerikában is szerencsét próbáltak. Tizennyolc (1890 és 1920 közötti időszakban) kivándorló családfőből és két családból három családfő és egy teljes család nem tért vissza. A hazatérők közül csak négyen voltak, akik ott szerzett pénzükből itthon jelentősebb földbirtokot tudtak venni, kettejükre adatközlőim pontosabban is emlékeztek: Varga Jánosnak sikerült a legtöbbet, 24 magyar holdat, de ő kisebb megszakításokkal 1902-től tizenhat évig volt kint. M. Koós János öt év után 12 holdat vett. Más jellegű „kivándorlás" is sújtotta a falut: a második világháború utáni kitelepítés, annak két hulláma. 1946-ban 4 családot, 299