H. Bathó Edit – Kertész Róbert – Tolnay Gábor – Vadász István szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 12. (2001)

Pölöskei Ferenc: Közjogi kérdések a századfordulón

A minisztertanácsi üléseket a mindenkori miniszterelnök felfogása határozta meg a szinte kénye-kedve szerinti időközökben és az általa tervezett napirenddel hívta azokat össze. Igaz, adminisztratív előkészítésük és lebonyolításuk inkább az államtitkárok feladatai közé tartozott. Abban azonban nem különböztek egymástól, hogy bizonyos, meghatározott témákban mindvégig ott döntöttek. Ide sorolhatjuk a bírói, ügyészi kinevezéseket, a kegydíjakat, egyes nyugdíjemeléseket, kitüntetési javaslatokat, a továbbá a törvény- és kormányrendeleteket. A minisztertanácsokat a miniszterelnök vezette és azokon csak a miniszterek, valamint a jegyzőkönyv hitelesítéséért felelős miniszterelnökségi államtitkár vett részt. Az egyes miniszterek esetleges távollétében legfeljebb államtitkáraik jelenhettek meg, de csak a tárcájukat érintő ügyek előterjesztésénél és döntésein. Mert a századfordulón a jegyzőkönyvek csak az előterjesztések lényegét és a minisztertanács döntését tartalmazták. A vitákat nem rögzítették. Nem találunk utalásokat a közvetlen, kötetlen beszélgetésre, miként a napirenden kívül eső kérdések feletti vitára sem. A jegyzőkönyveket később az uralkodó is ellátta kézjegyével s ez voltaképpen királyi szentesítést jelentett. Előfordult ugyanis, hogy Ferenc József a jegyzőkönyv valamelyik pontját, a minisztertanács valamely határozatát nem vette tudomásul s ezáltal automatikusan érvényét vesztette. Ám időközönként Bécsben, vagy Budapesten az uralkodó a végrehajtó hatalom fejeként elnökölt a magyar minisztertanácsokon. Ilyen esetekben a jegyzőkönyvek német nyelven készültek.

15 Tisza Kálmán alkata szerint feltűnően könnyedén, lazán, szinte már-már önkényesen fogta fel a minisztertanács szerepét az államéletben. A minisztereire jobban kényszerülő Szapáry Gyula gróf már előkészítette az ülések rendjét, jó előre kitűzte azok napirendjét s ezt minisztereivel is közölte. Az ülések végeztével pedig a feleségek részvételével rendszeressé tette a közös vacsorákat. Wekerle azonban, akit bizalmas, belső körében „püspöknek" neveztek - mert szakállt, bajuszt nem viselt, sőt haját is levágattatta és borotváltatta - nem tartotta elődei szokásait, a társas vacsorák elmaradtak. Ezek Wekerle puritán, hideg egyéniségéhez nem is illettek. Bánffy, az első Erdélyből érkező miniszterelnök - akit Magyarország főispánjának neveztek és tekintettek - nemcsak visszatért Szapáry módszereihez, hanem valóságos asszonykultuszt teremtett. Általában hetente, szerdán tartotta, vezette a minisztertanács üléseit.

16 A miniszterek előre írásban megkapták az előterjesztéseket. A feleségek pedig korán megérkeztek, várták s ezzel sürgették is az ülések befejezését. Bánffy utódai azonban Széli Kálmán, Tisza István már nem követték egyes elődeik szokásait. Széli Kálmán minisztereivel is taktikázott, emiatt a hosszabb kötetlen együttlét eleve elképzelhetetlen volt számára. Szabad ideje pedig főleg Budapesten - a kortársak feljegyzései szerint megoszlott családja és a főváros neves hölgyei között.

17 Tisza Istvántól pedig eleve távolt állt mindenféle fehér asztal melletti felesleges időtöltés. Még a Nemzeti Kaszinóba is inkább csak illendőségből járt. 1897-ben került sor az uralkodó elhatározására kerülő ügyek újabb, részletesebb megállapítására. „Az 0 felsége legfelsőbb elhatározása alá terjesztendő ügyek" címen. Voltaképpen azonban ez a március 10-én elfogadott szöveg, a három évtizeddel korábbi nyomvonalát követte. Ide vonta többek között a székes- és társaskáptalanbeli kanonokok kinevezését, nevesítette a tudományegyetemi, műegyetemi, továbbá a főiskolai tanárokat, valamint a gimnáziumok és reáltanodák igazgatóit, továbbá az egyetemi magántanárokat. A 14 Ilyen taktikai jellegű lemondásnak tekinthető Tisza Kálmán 1877. évi, Wekerle Sándor 1894. évi felmentési kérelme. 15 A jegyzőkönyvek, illetve a MT határozatai különben a dualizmus egész ideje alatt magyar és németnyelvű változatai is elkészültek. király kívánságára uralkodói jogkörbe kerültek a doktori felavatások, a „sub auspiciis Regis" adományozása. Az új szabályzat részletezte a különböző nyugellátások, kegydíjak engedélyezését, ösztöndíjak és egyéb alapítványi helyek létesítését, közgazdasági, ipari vagy közlekedési vállalatok segélyezését, kinevezések, méltóságok, rendjelek és címek adományozása után járó díjak elengedését.

18 A dualizmus válságjelenségei, valamint a „nemzeti" kérdések és az egyházpolitikai viták alaposan megosztották a politika felső világát. Ennek következményeként felértékelődtek a 67-es alapú ellenzékiek, akik a nemzeti érdekek hatékonyabb védelmét és biztosítékainak kiépítését, a közös ügyekben a magyar állameszme jobb érvényesítését szorgalmazták. Többek között a hadsereg nemzeti irányú fejlesztését, a magyar udvartartás kiépítését követelték, s a nemzeti önérzetre építve gyors és látványos tömeghatást értek el. Csakhogy Ferenc József a felbolydult politikai viszonyok közepette a monarchia és a dualizmus fenntartásához a legfontosabb stabilizáló tényezőt az egységes hadsereg sértetlen megőrzésében látta. Erre kérte a hozzá közelálló szabadelvűeket is. Sem a politikai események, sem a politikusok fordulatai nem befolyásolták. Álláspontját a monarchia, a dinasztikus hagyományok és 1867-es királyi esküje erősítette. Véleménye szerint az egységes közös hadsereg a biztosítéka a Monarchia szilárdságának. Ezért annak változatlan fenntartása uralkodói kötelességei közé is tartozik. Felfogását csak megerősítették az időközben lezajlott nemzetközi és a Monarchián belüli események, a növekvő külső és belső politikai ellentétek, feszültségek. Hiszen a hadseregben nem jelentkeztek a bomlás jegyei s az e téren jelentkező magyar nemzeti követelést a megerősödött szövetséges Németország is ellenezte, Ausztriában pedig minden irányzat elvetette. Egységét, szervezetét senki sem kérdőjelezte meg. A hadsereg ezért Ausztriában csupán költségvetési tételként váltott ki időnként vitákat. Mindenféle hadseregreformot ellenzett a nagyhatalmú hadsereg-felügyelő Albrecht főherceg is, aki voltaképpen a kiegyezést is ellenezte, de 1894-ig, haláláig tudomásul vette. S felfogása nem volt egyedül álló. Mindezt nem lehetett Budapesten sem figyelmen kívül hagyni, mert a hadsereg egysége a dualizmus fontos alappillérének számította. A 67-es kiegyezés fenntartása, de benne a hadsereg egységének megbontása így feloldhatatlan ellentmondásnak, jogi paradoxonnak minősült. Ebben rejlett a 67-es ellenzék gyengesége. S hogy ebben a helyzetben a kevésbé ismert Bánffyra esett az uralkodó választása, nem véletlen. Balközépi múltja ellenére a kiegyezés elkötelezett híve, nevét főispáni erélye tette leginkább ismerté. Egyébként különös tehetséget nem árult el. Kíváncsi, fürkész szemek tapadtak ezért rá miniszterelnöki kinevezése után. Minisztereit a párt második garnitúrájából választotta ki, közülük azonban néhányan később kivételes erényeket villantottak fel tárcájuk élén.

19 Kezdetben tehát úgy tűnt: Wekerle liberális politikáját folytatja, annak ellenére, hogy ezeket a törvényjavaslatokat szinte örökölte elődjétől. Tehette ezt azért, mert ezekben az ügyekben nem lobbantak lángra a politikai ellentétek, Ausztriában ezeket a jogszabályokat korábban megalkották. A kor nagy dilemmája különben is abban állott, hogy amíg a belpolitika számos kérdésében ádáz harcok dúltak, addig a gazdaság fejlődése törésmentesnek tekinthető és a polgári jogalkotás elé sem gördültek számottevő akadályok. A kérdés abban rejlett; vajon ilyen körülmények közepette milyen irányba fordítja 16 MIKSZÁTH II. k. 1—5. p. 17 Uo.6-25.p. 18 IVÁNY11960. 532-537. p. 19 Darányi Ignác, Lukács László. 433